Retorzió | COMPLETED ✅

Nyolcadik fejezet

Az egész szabadnapom szét lett szó szerint baszva. Hogy lehet ennyire szemtelen és makacs bárki is, akinek én nem adtam okot rá? Felbasz a viselkedése ennek az okostojásnak, ráadásul még a konyhámba is beengedtem hülye fejjel, amiért igazán megüthetem a bokámat. Egy üzemi területre előzetes meggyőződés, felvilágosítás, szerződés és engedély nélkül senki nem léphet be. Annyira elveszítettem a józan ítélőképességemet, hogy mindegyik pontra szartam magasról. Ha ez illetéktelen emberek fülébe kerül, vagy rossz kézhez rossz információ szivárog, akkor lehúzhatom a vécén a karrieremet, és ezzel egy a Marquinn-t.

Beszélnem kell Renee Fuller-rel. Alkut kell ajánlanom. El kell adnom a sötét lelkem egy darabkáját egy illetéktelennek. De az étteremért bármit.

– Halló? – szól bele Renee a telefonba kómásan.

– Halló. – ennyit bírtam kinyögni.

– Kivel beszélek? – már most idegesít komolyan, ez a hang totálisan kiborít.

– Rena, beszélnem kell Önnel. Kérem fáradjon be az irodámba minél előbb. – tájékoztatom.

– Ugyan nekünk miről kéne beszélnünk? Mondja itt amit akar, és utána szálljon le rólam. – áttudnám tépni a telefonon, és nem is kell sok jelenleg hozzá.

– Alkut ajánlok Önnek Rena, ha élne vele tudja hol talál. – rányomom a telefont, mielőtt még olyat mondanék, amit magam sem gondolok komolyan.

Még neki áll feljebb, ezt nem hiszem el. El fog vinni egy erős, mindent elsöprő agyvérzés. Várok. Várok estig, utána az alku megszűnik létezni, és ő ezzel együtt el lesz távolítva az Egyesült Királyságból.

Már este 10 óra is elmúlt, úgy döntöttem nem várok tovább erre a szerencsétlenre, ha ennyire nem fontos neki a nemlétező karrierje, akkor viszlát. Különösen idegesítő, hogy miatta semmit nem tudtam ma csinálni, egy helyben toporogtam a lakásomban, és vártam egy nemkívánatos nőre, Renee Fuller-re.

————

Visszaállt minden a régi kerékvágásba ezen a héten. Renee-t elnyelte a föld, és sosem kívántam még olyasmit, hogy ez ténylegesen is váljon valóra, de hihetetlen nyugalom volt körülöttem.

– És akkor most végül tényleg ketten maradunk, nem lesz harmadik szakácsunk? – Harald kérdezi tőlem fáradtan, kimerültem.

Nagyon sajnálom őt, bár tudom pontosan, hogy mivel jár ez a szakma, ugyan ezeken a fázisokan végig mentem, amiken most ő.

– Harald, ne haragudj, még nem. Jelenleg nincs megfelelő személyzet. – válaszolom neki őszintén.
Péntek este átlagos a forgalom, nincsenek sokan, összesen 6 ember van bent mindig, egyik tumultus váltja a másikat, így lehetett kikerülni a káoszt.
Kitaláltam egy úgy receptet, amit mindig Harald szokott leellenőrizni.

Főételként kacsamellet szuvidáltam, majd mellé blansírozott zöldborsót helyeztem el, melynek a közepét ecetes szőlőkrémmel töltöttem fel. Mártásnak egy spárgás vajmártást készítettem, emulziós zöldfűszeres olajcseppekkel, és az egészet egy tart kosárba helyeztem, a tetejére egy rizstészta kupolát raktam fel.

– Megkóstolnád? – kérdezem Haraldot, dagad a büszkeségtől a mellkasom. Ez egy olyan étel lett, amiről megint egész Anglia fog beszélni.

– Persze Tris. – közel hajol az ételemhez, ami a látványkonyha pultján van középen, amit egy lelógó lámpa még meg is világít.
Apró részletekre szedi Harald az ételt, minden egyes elemelt megkostól külön-külön, majd egyben is.

– Tris, ezt te kóstoltad? – néz rám Harald összeráncolt homlokkal.

– Igen, hogyne kóstoltam volna. – vágom rá kissé felháborodottan.

– Ez ízetlen lett. – válaszolja.

Egy perce lefagytam. Odaállok mellé, kiveszem a villát a kezéből és megkóstolom újra az alkotásomat.
Valami történt. Igaza van Haraldnak, ez ízetlen. Ezt nem azért mondom, mert én annak gondolom jelenleg, hanem mert nem érzek semmit. Semmit.

– Harald, baj van. Mennem kell. – fellököm a barátomat, aki kiabál utánam, érdeklődik, hogy mégis mi történt.

Felérek a lakásomra, berongyolok a dolgozószobába, és bevágom az ajtót magam után.

– Tris, mi történt? – lép be Kristine.

– Menj ki. – szólok neki határozottan.

Kristine tudja, hogy mikor kell békén hagyni. Az egész világon tudja mindenki, hogy mikor kell engem békén hagyni, kivéve egyetlen kibaszott kurva embert. Természetesen Renee Fuller nem tudja. Honnan is tudná...

– Nem érdekel, hogy nem fogad senkit, én akkor is befogok menni. – hallom kintről a hangját.

Már éppenséggel állnék fel, hogy segítsek kirakni a szűrét, de Renee gyorsabb volt, és majdnem orrba vágott az ajtóval.

– Hallgatom Tristan Blake. – megigazítja gyerekes ruháját, próbál úgy viselkedni, mint egy komoly üzletasszony.

– Mégis miről? Nem hallotta, amit a hölgy mondott magának odakint? Nem fogadok senkit, magát meg pláne. – ha már egyszer itt van, akkor gondoltam alaposan megleckéztetem, és elmagyarázom neki, hogy hol a helye.

– Visszafoghatná a barátnőjét, nem a kegyeiért jöttem. Akkor sem nyitnék maga felé, ha az utolsó férfi lenne a földön.

Egy jóízű nevetés szakad ki belőlem ismét, kár, hogy ekkora faszkalap ez a nő, mert amúgy vicces is lehetne.

– Rendben, mindenképp szólok a húgomnak, hogy ne másszon rám annyiszor. Mi a fészkes picsáért jött, ha nem azért, hogy alaposan megbaszassa magát Anglia legvonzóbb séfével? – kibököm végre, hogy mégis mit gondolok erről a mocskos játékáról.

Egy ideig csak szemeztünk egymással, milliméterek választották el az ajkainkat. Renee méregzöld színű szeme átváltozik szinte feketére. Egy gonosz féloldalas mosollyal tetőzöm a hangulatot, amit Renee egy pofonnal dicsér.
Amikor leengedi a kezét, de én még mindig mosolygok rezzenéstelen arccal, Renee arcára kiül egy enyhe pír. Zavarba jött, azt hitte felcseszi ezzel az agyamat, de csak egyetlen ingert váltott ki belőlem a kislányos viselkedése. Kegyetlenül felállt a farkam, és még mielőtt ő is rájönne erre, megfogom azt a kezét, amivel megütött, és hátra csavarom neki, a lapockájához szorítom, miközben én a háta mögé lépek. Egyetlen mozdulattal kitudnám törni a vállát a helyéről, a fájdalmas érzést ő egy mélyről jövő szisszenéssel véleményezi.

– Másodjára ütött meg. Ha ez még egyszer előfordul, vagy talán az ostoba fejébe esetleg csak a gondolat is lejátszódik, akkor nem leszek olyan kegyelmes, hogy megkímélem a csinos kis vállát. - fejét egészen hátra csavarja hozzám, hogy a szemeimbe tudjon nézni, így a nyaka egésze csupasz préda, amit szemét módon ki is használok.

Odahajolok a bőréhez, és odahelyezem a számat, amit előtte rendesen benedvesítek. Annyira érek csak hozzá, hogy tudjak érthetően beszélni. Nem ficereg, egy helyben áll, a hátán keresztül hallatszódik, hogy milyen hevesen kalapál a szíve.

– Rena, válaszoljon a kérdéseimre. – lehelem a nyakára. Nem válaszol, tehát megértette.

– Miért jött? Mit akar tőlem? – súgom neki, a nyakán a pihék aranyosan állnak.

– Az ajánlólevelemért. – mondja büszke, határozott nő módjára.

– Megsemmisítettem. Elfogadja az alkumat?

– Miért semmisítette meg? Az volt az egyetlen dokumentum, amivel kereshetnék más munkahelyet is. – milyen érdekes, hogy másodpercek töredéke alatt tud hangulatot változtatni, most kifejezetten dühös, felkötött haja miatt látom, hogy a hajtövében az angyalcsókja tisztán körvonalazódik. Odaszorítom a hüvelykujjamat, ezzel megfenyegetve őt, hogy bármikor megfojthatnám.

– Magának köszönheti. Áll az alku?

– Milyen alku?

– Maga egyetlen napra bizonyíthatja a rátermettségét a pozícióra. Egyetlen árva nap, se több, se kevesebb. Ezért cserébe egy szót sem beszél arról, hogy a múltkor beengedtem a konyhámba, megértette? Ha bizonyít, csinálok magának egy ajánlólevelet saját kezűleg. Ez lesz a mi kettőnk kis titka Rena Fuller. – beleszimatolok a nyakába, és újra eszembe jut, hogy miért is jöttem fel az irodámba.

Nem. Érzek. Semmit...