Retorzió | COMPLETED ✅

Negyvennegyedik fejezet

Nincs időm gondolkozni. Mintha egy borzalmasan rossz horrorfilmbe lennék, ahol a nézők üvöltik a vászonra, hogy "NE MENJ BE A SÖTÉT HÁZBA".
Én is ezt üvölteném, de sajnos a pocsék filmnek én vagyok a főszereplője. És itt áll előttem a gonosz, akit nem szabadna hagyni győzni. A kérdés már csak egy. Vajon én ezt egyedül megfogom tudni akadályozni?

Egy másodperc alatt leforgott minden, ilyenkor leblokkol az agynak azon része, ami képes racionális döntéseket hozni. A jó döntés az lett volna, hogy Ambert leütöm és hívok rá egy orvost. Nos a valóság ezzel szemben teljesen más volt.

Ugyanis én csak álltam előtte, és végignéztem ahogyan bekapcsolja a tűzhelyet és a benzinnel átitatott kezét a tűz felé teszi.

Miért hagytam?
Mert nem tudtam mit csináljak. Mert nem tudtam megmozdulni, és cselekedni. Nem volt rá idő. Az életemben végig kísért egy gonosz indulat, aminek köszönhetően azt hittem, hogy sosem lesz jobb életem. Amikor Renee visszajött, akkor láttam meg azt az oldalt, ami felnyitotta a szemeimet, hogy én voltam egyedül, aki üldözte saját magát. Én pontosan ugyanígy felégettem mindent magam körül, és mások által építettem ki a birodalmamat.

A sors fintora azonban itt ért utol. Nem Renee adta nekem vissza, amit tettem a múltban. Nem ő volt a karma. Hanem a lánya.

Amber mosolyogva teszi ki magát a biztos halálnak, és abban a pillanatban, amikor lángra kapott a keze, odarohantam hozzá és ellöktem. Levettem magamról a felsőmet, és megpróbáltam Amber kezéről a tüzet eloltani, de nem volt esélyem sem.
Ugyanis úgy csapkodott és tiltakozott az érintésem után, hogy megsebesített a hosszú körmeivel. Felvágta vele a számat én pedig hátraestem. Bevertem a fejemet a tűzhely oldalába, ezzel együtt pedig az arcomra borult az a felhevített olaj, amit a dolgozók otthagytak, mielőtt elmentek volna. Ezért jöttem hátra. Hogy elzárjak mindent.

Az a fajta keserves kiabálás, ami belőlem kijött, azt még minden bizonnyal egy süket is hallott volna.
Az egyetlen dolog, amit biztosan megtudtam állapítani, hogy nem látok és nem tudom mivel tudnám a szememből a forró olajat kimosni. Vízzel semmiképp.

Jobb ötlet híján négykézlábra ereszkedtem és tapogatózni kezdtem a sötétben. Az Amberre tett felső ruhám tovább égett, és ez mentett meg minket a biztos haláltól. A füstjelző automatikusan megszólalt, ami azt is jelentette, hogy a legközelebbi mentőállomásnak jelzett, tehát a segítség úton van.

Mászás közben megérintettem Amber lábát, aki meg sem moccant. Azt hittem nincs eszméleténél, ugyanis az ilyen fajta égési fájdalmaknál könnyen elveszítheted az eszméleted, de Amber igenis magánál volt.

– Hát akkor égjünk együtt. – suttogja, miközben érzem, hogy engem figyel.

Az arcomról folyik le a forró olaj, ami olyan utat váj magának, mint a folyó láva a vulkán oldalán.

– Lehet, hogy az apád vagyok. És ettől akartunk téged ennyire megóvni. – ezek voltak az utolsó mondataim, mikor egy kéz hirtelen a hónom alatt fel nem karol és nem kezdd el kivonszolni az éttermemből.

Érzek.
Éreztem a benzin szagát.
Éreztem a bőr égett szagát.
Éreztem, ahogyan az éttermem szénné ég egy szempillantás alatt.
A fabútorok olyan erős füstöt és szénszagot árasztottak magukból, hogy visszahozták az összes olyan érzékszervemet, ami hosszú évek óta felmondták a szolgálatukat.

A legfájdalmasabb nem ez volt. Tudtam, mégha nem is láttam, hogy az életem munkája porig ég. Tudtam, mégha nem is láttam, hogy az arcomat csontig hatolóan leégette a forró olaj. Tudtam, mégha nem is láttam, hogy Amber keze szénné égett.
De a legszörnyűbb az volt, amikor a tüdőmbe friss levegő áramlott, ahogy kivonszoltak a tűzoltók és Renee élesen sikított.

– Tristan! – csak a távolból hallom, ahogyan kiállt. Érzem a jelenlétét, de már nem látom...

—————

4 héttel később...

– Ébresztő! – hallok magam mellől egy hangot, ami idegen. Kinyitom a szemeimet, de senkit nem látok.

– Hol vagyok? – kérdezem vissza halkan.

– Kórházban vagy Tristan. – Renee erősen megszorítja a kezemet és hozzám bújik.

– Vegyétek le ezt a szemkötőt, ébren vagyok. – ficánkolok a fejemmel, mozgatom jobbra-balra.

– Tristan... – halkul el Renee, elengedve a kezemet.

– Renee... – súgom neki vissza, amikor kezdd leesni a tantusz.

– Megvakultál. – ahogy kiejti a szavakat a száján azonnal ellenkezni kezdek és dobálni kezdem a testemet az ágyon. Majdnem leesek róla, ám két erős kar megragad és a mellkasomra támaszkodik. Utána megint elsötétül minden.

—————

– Ébresztő! – hallok megint egy mostmár ismerős hangot.

– Ébren vagyok. – a hangom olyan csalódott, olyan halk, annyira megkeseredett, hogy úgy hangzik, mintha nem is élnék. Jelenleg így is érzem magam.

– Nem szeretnénk tovább altatni. 5 hete van mostmár mesterséges kómában tartva. De ha nem nyugszik le, akkor kénytelenek leszünk leszíjazni.

– Hol van? – kérdezem az orvost válaszra sem méltatva.

– Itt vagyok Tristan. – Renee újra megérinti a kezemet, ám most csak megszorítom neki, nem kezdek el kapálózni.

– Üdvözlöm Tristan, engem Bryan Montessnek hívnak, az elmúlt öt hétben én voltam az orvosa. – mondja határozottan, megérinti a másik kezemet és megrázza.

– Örvendek. – jegyzem meg cinikusan, mire Renee megszorítja a kezem. – Bocsánat.

– Semmi gond. Megértem, hogy most nem ért semmit. Ha megengedi, vennék le öntől vért, szükséges lenne egy pár vizsgálatot elvégeznünk, rendben van? – kérdezi barátságosan.

– Rendben. – egyezek bele vérvételbe, majd az orvos elszorítja a karomon a vénámat és elkezdi levenni a véremet. Néma vagyok. Meg sem szólalok, csak bámulok a nagy feketeségbe. Tudom, hogy itt van Renee mellettem, de nem nézek rá. Nem vagyok rá képes.

– Hamarosan visszajövök, addig kérem ne próbálkozzon meg semmi olyannal, ami miatt ismét altatnunk kellene. Pihenjen Tristan, Renee itt lesz maga mellett.

Bólintok.
Nem tudok mást.
Bólintok, mert el kell fogadnom.

– Renee. – hebegem, de még mindig nem fordulok hozzá.

– Tristan, fordítsd ide a fejed. Kérlek. – szólít fel kedvesen, de zokogva.

– Nem.

Renee erre az egyhangú, jellemtelen mondatomra csak még jobban elkezd sírni. A fejét a kezemre hajtja, a hideg könnyei átáztatják a bekötözött sebemet.

– Miért nem érzem az illatod? – kérdezem tőle.

– Gyógyszerek tartanak egybe téged Tristan. Erős gyógyszerek.

– Erősebbek a szerelmünknél?

– Erősebbek...