Retorzió | COMPLETED ✅

Harmincnyolcadik fejezet

FIGYELEM! EZ A RÉSZ LELKI TRAUMÁKAT DOLGOZ FEL! NEM KÖNNYEN EMÉSZTHETŐ TÉMAKÖR!

Pillanatnyi eszméletvesztésem volt csak szerencsére. Ahogy leértem a földre és a fejem a gumiszőnyegre csapódott, úgy éreztem, mintha egy puha párnára hajtottam volna a fejemet, de azonnal fel is ébredtem. Amikor feleszméltem, egy pillanatig mosolyogva rebegtettem a pilláimat Renee-re, aki ijedten figyelte, hogy mi történt velem.

Óvatosan felülök, az egyik kezemmel megfogom a homlokomat és nekicsúszok háttal az alsó konyhapultnak. Renee velem szemben ül le a földre törökülésben. Hogy az ördögbe tud ilyen aranyosan gyerekes lenni?

– Mindenre magyarázatot kérek. Azonnal. – kezdek el beszélni, amikor egy vizes rongyot a homlokomhoz szorítok.

– Honnan kezdjem? – kérdezi, a kezeit a térdén pihenteti meg.

– Például onnan, hogy hogyan fordulhat elő, hogy 27 évesen van egy 18 éves lányod.

– Tristan, Amber még csak 16 éves...

Az agyvérzés kerülget, abszolút érzem, hogy összefogok újra omlani. Szó szerint meg se tudok szólalni, egyszerűen kifogytam mindenből. Igyekszem elvonatkoztatni attól, hogy ha ez kitudódik, akkor börtönbe kerülhetek, most inkább azon vagyok fennakadva, hogy lehetséges, hogy megdugtam a lányom. A kiskorú lányom.

Érzem, hogy hánynom kell, gyorsan négykézlábra helyezkedek, és a mellettem heverő moslékos kukába hányok. Az összes gyógyszert, az összes piát, az összes ételt kirakok a lelkemmel együtt...

– Renee. Hogy a picsába történt ez meg? Te konkrétan rám uszítottad a kiskorú gyerekedet. Milyen anya vagy te??? Az első pillanatban, amikor ez felmerült, le kellett volna állítanod.

– Ma eszméltem rá.

– Mire? Hogy a lányod 16 éves és megbasztam már? Tudod te egyáltalán mit beszélsz? Tudod, hogy ez milyen hatással lehet rám?

– Kit érdekel a munkád?

– Senkit! Az ég világon senkit Renee. Te is ugyanúgy börtönbe kerülsz kiskorú veszélyeztetése miatt, mint én. Az meg van?

Mélyeket sóhajtok, próbálok nem pánikolni, de nem megy. Érzem, ahogyan a testem megremeg, az ujjaim végét tördelem, harapdálom a szám szélét és le se véve Renee-ről a szemeimet várom a magyarázatot.

– Hogy lehet egyáltalán gyereked? Hogy lehet ilyen fiatalon? Honnan veszed, hogy én vagyok az apja? Nem értek én semmit sem.

– Tristan nézd. 11 éves voltam. Nevelőszülőknél nevelkedtem, az nevelőanyám egy bipoláris picsa volt, apám pedig egy alkoholista, aki kurvákat futtatott.

Oké, azt hiszem az előbbi megjegyzésem téves volt. Most lesz mindjárt pánikrohamom. Patakokban folynak le a könnyeim az arcomon, rázom jobbra-balra a fejem.

– Kérlek ne mondd ki. – lehunyt szemekkel, oldalra fordított fejjel zokogok.

– Rendszeresen megerőszakolt. Hetente egyszer kétszer, ahogy kedve tartotta. A videókat az interneten árusította, abból volt a legtöbb pénzünk. – lesüti a fejét, de nem sír. Olyan könnyedén vall színt, mintha csak azt jelentené be, hogy ellopott a boltból egy csomag rágógumit. Ilyen egy elhalt lélek.

– Ne folytasd! – utasítom, hogy azonnal fejezze be a magyarázkodást. Pontosan tudom, hogy mit fog mondani, és nem akarom az ő szájából ezt végig hallgatni. Tudom mi történt.

– Akkor te is emlékszel arra az október 10.-ei estére. – néz rám fájdalmas tekintettel, és nekem minden leesett. Mindent össze tudtam rakni a fejemben egy másodperc alatt.

A szemeiben kirajzolódott fájdalom nem enyhíthető. A keserűségük annyira mély, annyira begyógyíthatatlan, hogy megértettem miért ilyen sötét színű a szeme színe. Ez a lány összeroppant, és az én valaha legerősebbnek érzett fájdalmaim egy szempillantás alatt semmisek lettek. Erősnek éreztem magam, de nem miatta, hanem érte. Nem én miattam. Ő miatta. Renee Fuller-t én erőszakoltam meg kiskorában. Ő a fejfájásaimnak az okozója, és ő az egyetlen gyógyszerem.

Ezért volt rám ekkora hatással. Ezért nem fogom tudni soha az életben őt elengedni. Az összes probléma gyökere ő, és ő egyben az éltető erőm. Ő a vígászom, ő a bánatom.

– Amber? Mesélj el róla mindent. Mindent tudni akarok. – próbálom őt magánál tartani. Érzem, hogy ezt csak nekem mondja el. Csak is én fogom tudni a titkát és egyszer fogja csak kiejteni a kemény szavakat.

– Én kerestem a pénzt egy idő után. Jártam az utcákat, mint egy kóbor macska, aki fizetett, azé voltam. Kivéve azt a napot. Azt az egyetlen napot, amikor is szó szerint te futottál belém. Fogalmam sincs mit kerestél ott, honnan jöttél és mit akartál, de nem voltál tiszta. Gyenge voltam, kihasznált és nem volt erőm védekezni. Bántottál Tristan. – a szavai könyörtelenebbek még a halálos ítéletnél is.

Hát ezért jött hozzám az étterembe. Nem az volt a célja, hogy meggyógyítson. A sors alakította a szálakat úgy, hogy ismerje Kristine-t. A többi pedig már Renee kitalációja volt. Ő tönkre akart tenni.
De Renee sosem fog tudni. Ő sosem.

– És terhes lettél. – nézek egyenesen a szemeiben, az arca akár egy megrendíthetetlen harcosé. Mintha nem is ő beszélne, csak egy ártatlan hang. Egy megtört hang. Egy halott hang.

– Igen. Aztán jött Amber. 1 hónapos korában vették el tőlem gondatlanság miatt. Hogyan tudtam volna ellátni őt. Jobb, hogy nevelőintézetbe nőtt fel. Nálam bárki jobb helyet biztosított neki. A kapcsolatot 2 hete vettem fel vele. Ő sem tud semmiről. És ez maradjon így.

– Joga van tudni. Ambert nem lehet leállítani.

– Talán most már nem lesz kedved rámászni. Nézd, én azért tértem vissza az életedbe, mert vissza akartam. Tudatni akartam veled, hogy lehet, hogy apuka vagy. De nem tudtam elmondani.

– Miért pont most?

– Erre nincs jó időzítés Tristan. Kell csináltatni egy apasági tesztet.

– És hogy kerültem a képbe?

– Már csak két jelölt van Tristan. Ha nem te vagy az apja, akkor az én nevelőapám. Te vagy az utolsó lehetőség.

– És most mit érzel? Őszintén.

– Nagyon nehéz volt, amikor először szembeo néztem veled. A naaagy Tristan Blake, a híres jómódú sztárséf. A séfek séfje. Az az önelégült vigyor az arcodon, az a magabiztos kisugárzásod, az a hamis maszkod, amit viseltél. Miközben én tudtam ki vagy valójában. Egy féreg voltál. De aztán megszerettelek. – hangja a kezdeti gúnyolódásból átváltott elhalkulttá.

– És?

– És el kellett mennem. Nem szerethetem azt, aki az életem felett rendelkezik. Aki megsemmisített, akinek köszönhetem, hogy az vagyok, aki.

– Nem rendelkezem feletted. Ide nem kell bocsánatkérés, gondolom el sem várod.

– Valóban. És te mit érzel?

– Mit érzek? Fájdalmat. Szomorúságot. Végtelen haragot és magatehetetlenséget. Szerelmet. Bizalmat. Összetartást. Sírig tartó nyugalmat.

Egy nagy vihart.

Sziasztok!

Nem akartam így indítani a hétfőt, de muszáj itt már kigubancolni a szálakat!

Remélem a téma megemészthető és világos! Akinek viszont sok, azoktól elnézést🫶🏻