Retorzió | COMPLETED ✅

Negyvedhatodik fejezet

Az orvos szép lassan lehámoz. Kissé a géz és a fásli hozzátapadt már az arcomhoz, viszont egészen idáig hittem azt, hogy csak a kötés miatt nem látok semmit. Ahogyan az utolsó réteget is letekeri a fejemről, akkor tárul elém az egyik legnagyobb félelmem, az örök sötétség.

– A szemeid még mindig szépek. – hazudik szemtelenül.

– Hazudsz. – felelem, ekkora Renee-ből orbitális zokogás tör ki. Lehajtom a fejemet és kivárom, ameddig abba nem hagyja a sírást, kénytelen elhagyni a kórtermet, olyan keservesen zokog.
Hosszú percek telnek el, amíg Renee kint a folyosón szipog, még az orvosok duruzsolása mellett is kivehető a hangja.

– Tristan, szépen begyógyult a sebe, nem teszünk fel újabb fáslit. Meg kellene próbálnia enni. Ha együtt működik velünk, akkor már a hét végén hazamehet. – mondja bizakodva egy orvos.

– Milyen nap van ma? – kérdezem vissza.

– Kedd. – a válasz nem feltétlen nyugtat meg.

Meghallom, ahogyan az ajtó kinyílik és Renee visszacsoszog a szobába. Olyan halk, mégis a hangos szívdobogása szinte süketítő.

Az orvosok még pár hasztalan latin szó kíséretében motyognak valamit, majd köszönés után távoznak.
Megcsapja az orromat egy tál húsleves illata, ami ismét könnyeket csal a szemeimbe.

Kezemet kinyújtom oldalra, így tudom, hogy Renee leült mellém.

– Jól vagy? – kérdezem.

– Én? Kit érdekel, hogy én hogy vagyok? Tristan, te hogy vagy?

– Jól leszek. Nagyon ronda lettem ugye? – teszem fel a kérdést neki kicsit viccelődve. Öröm hallani, ahogy Renee ugyan kínjában, de kacag mellettem.

– Töröld le a taknyod, idáig hallom, hogy folyik. – ugratom tovább.

– Még mindig ugyanolyan tökéletes vagy, mint azelőtt. Nem látok mást magam előtt csak a szerelmemet, a kedvesemet, a bizalmasomat és azt az embert, akivel leakarom élni az életemet. A szemeid még mindig gyönyörűek, mégha te ebből semmit nem érzékelsz. Szép a szíved, a lelked, a mosolyod, szép az egész emberi alakot töltött Istenséged. Nekem teljesen mindegy, hogy égve vagy épen. Soha nem fog tudni a szemembe semmi sem elcsúfítani téged. – vall édesen szerelmet nekem Renee, és ezt annyira magabiztosan mondja, hogy elhiszem neki.

Nem szökött meg, pedig megtehette volna és nem ítélkezhettem volna. Mehetne, de marad. Támogat, mert akar. A legbiztosabb zsoldosom, aki akkor sem hagyna el, ha az életét kérnék érte.

– Segítesz enni? – simítom meg támogatóan a kezét. Én eleget nyalogattam a sebeimet. Ezt teszem 37 éve. Elég volt.

– Természetesen. Ki más, ha nem én.

Renee belemerít egy műanyag kanalat a levesbe és a számba önti a kórházi húsleves első adagját. Életembe nem ettem ilyen szar ízű levest, gondolkozom, hogy miképp lehetne beperelni a szakácsot, de semmi más nem jár a fejembe, mint az ÍZ.

Erőtlen, sótlan, tele van baszva répával és agyonfőtt csigatésztával, de mégis ez most mennyei. Minden pillanatát kiélvezem, hogy érzem a leves ízét.

– Milyen? – kíváncsiskodik Renee.

– Kurva szar. De finom. – mosolyodok el, és Renee ismét sírni kezdd.

– Most mi van? – teszem fel a kezem kérdőn.

– Annyira boldog vagyok. Annyira szeretlek, annyira hálás vagyok, hogy itt vagy és érzel. Semmi sem hiányzott annyira, mint te. Még a halálba is gondolkodás nélkül mentem volna utánad. Egyetlen napra, egyetlen percre sem foglak soha többé magadra hagyni. Házasodjunk össze. – hadarja Renee, annyira gyorsan és értetlenül beszél, hogy ki kell sakkoznom, hogy miről motyog. Viszont nagyon meghatódtam. Olyan őszinte, mindig is a nagy szájáért szerettem.

És vele elfogom tudni fogadni, hogy olyan vagyok, amilyen. Ő majd segít legyőzni mindent. Majd a túlvilágon fogom látni eleget, és bár sajnálom, hogy nem fogom tudni végig nézni, ahogyan megöregszik, de legalább a fejembe mindig a friss, gyönyörű és életerős Renee marad meg. Azt hiszem ez az első látásra szerelem. De nálam az utolsó is.

—————

– Készen állsz? – segít felülni az ágyamról Renee és Kristine, akik már az összes cuccomat összepakolták. Biztos sok bőrönd kellett a kényes seggemnek, de szó nélkül pakoltak végig.

– Készen. Kérem a szemüvegemet. – tapogatózok magam elé, és a húgom kezéből kiveszem a napszemüveget. Megtanultam a bőrérintés alapján kiszűrni, hogy ki van előttem. Kristine keze selymes, nyilván a nulla munka nem csinált érdes bőrkeményedést a tenyerére.

Harald keze durva, szőrös, eres és hatalmas.
Renee keze pedig olyan, akár egy angyalé. Érződik rajta a munka, a sok sérülés, a gyengédségét semmilyen skálán nem lehet mérni. Az érintése még mindig perzsel.

– Nos Tristan. Örvendek, hogy ennyit javult az állapota, hogy ilyen erős volt végig és segített mindenben. Remélem, hogy többé nem találkozunk, legalábbis nem ilyen keretek között. – a dokim, akivel egész jól összehaverkodtunk elém lép, és megveregeti a vállamat.

A kórházból kilépve az orromat ellepi a kellemes, nedves fű illata, a zöld növényzet zamata, és maga az élet szomjas illata. Felfrissítő.

Renee belém karol és segít beültetni az autóba. Kegyetlen büdös cigaretta szagot érzek meg először, komolyan zavarja a szemeimet.

– Mióta cigizel? – kérdezem Renee-től.

– Mindig is cigiztem. – válaszolja, mintha ez olyan egyértelmű lenne.
Amíg nem éreztem ízeket, addig az agyam a kellemetlen illatokat folyamatosan elnyomta, ez alól Renee sem volt kivétel.

Az út csendesen telik, megmosolyogtat, ahogy a szeretett nőm dudál és káromkodik, mint egy kocsis. Mennyi oldalát nem ismertem istenem...

Csak hallgatni akarom, és rábízni magamat százezer százalékosan. Tudnánk miről beszélgetni, de nem akarok csakis rá összpontosítani. Hallgatni. Ez az egyedüli, ami magmaradt nekem. Renee-ért.

—————

– Otthon vagyunk? – kérdezem, amikor leparkol.

– Igen. Mostmár otthon vagyunk. – feleli kedvesen.

– Ezt miért így mondod?

– Tudod Tristan, vettem a bátorságot és vettem egy házat magunknak. Ez egy könnyített terep. – az utolsó mondatánál elhalkul.

– Tudom, hogy könnyített körülmények kellenek. De milyen házat vettél? És egyáltalán miből?

– A pénzemből mégis miből? Gondolod loptam? – neveti el magát, minden bizonnyal borzalmasan buta fejet vághat.

– Szeretlek. De visszaadom a pénzt. Ne fossz meg a férfiasságomtól. – kipuhatolózom, hogy hol az arca és végig simítok rajta.

Segít kiszállni az autóból, átnyújtja a vakvezető fehér botomat, és elindulunk az új házunk felé.

Istenem, bár látnám...