Retorzió | COMPLETED ✅

Harminchetedik fejezet

Azonnal kihúztam magam Biancaból és Amber felé rohantam. Álló fasszal üdvözölni ezt a kislányt viszonylag bátor húzás volt a részemről, mert teljesen félreértette a helyzetet.
Rámarkolt a farkamra, és masszírozni kezdte, de gyorsan leállítottam.

– Elment az eszed? – rángtam őt le magamról.

– Ne mondd, hogy nem kívánsz. Ne hazudj magadnak. – igyekszik megcsókolni, pánikolva kapaszkodik a vállaimba. Felkapom a hátamra és felültetem az asztalra, majd felhúzom a szakácsnadrágomat.

– Ezt vedd fel! – utasítom, majd átnyújtom neki az alsónagatyámat.

– Segítsek valamit? – Bianca a háttérben eközben felöltözött gyorsan, és odalépett hozzánk.

– Hozd ide az elsősegély dobozt! – szólok neki.

Bianca rögtön észrevette a problémát és cselekedett, nem állt neki hisztizni. Pont úgy tett, mintha egy bajba esett betegét kéne mentenie. Egyszerűen profi.

– Amber, mi történt? – Renee is felöltözött és faggatózni kezdett.

– Semmi. – válaszolja Amber.

– Oda megyek! – kapkodni kezdd Renee, majd kinyomja a telefont.

Már csak ez hiányzik tényleg. Legyen itt mindhárom nő, aztán ha végeztek velem feszítsenek keresztre és hagyjanak elvérezni. Az lenne a legjobb most.

– Ez csípni fog ne haragudj. – Bianca arrébb állít, és Amber elé áll. Közel hajol az égett sebhez, és lefújja hűsítő folyadékkal. Amber belekapaszkodik az asztal sarkába, szemeit és száját összeszorítva várja, hogy jöjjön az enyhülés.

– Köszönöm a segítségedet, megtennéd, hogy magunkra hagysz? Majd hívlak. – magamhoz ölelem Biancat, és amikor kimegy a szobából leülök Amber mellé. Ő az asztalon ül mélyeket lélegezve, én pedig a székemen közvetlenül mellette.

Ezt most hogyan oldjam meg?

– Sajnálom. – feleli Amber, amikor kinyitja a szemét.

– Van is mit. Mi ütött beléd?

– Engem miért nem szeretsz? Látom rajtad, hogy mennyire kívánsz.

– Amber, te még egy gyerek vagy.

– Ne mondogasd már mindig ezt kérlek.

– Azt nem mondhatom, hogy felelősségteljes nő vagy, amikor megégeted magad, kukkolsz, és féltékenységi rohamaid vannak mindenkire.

– Akkor sem vagyok már gyerek.

– De az vagy. És úgy is viselkedsz. Ezzel nem lealacsonyítani akarlak, hanem megértetni veled, hogy mennyire nem oké, amit csinálsz.

– Miért, amit te csinálsz az rendben van? Ha annyira nem akarnál, akkor távol tartanád magad tőlem.

– Akkor legyél te az okosabb. Ne csak szavakkal bizonyítsd, hogy nem vagy kölyök, hanem tettekkel is.

Amber lepattan az asztalról, felszisszent és az ölembe ül. Kezeimet felemelem, nehogy véletlenül hozzáérjek, de szó szerint le lettem támadva. Nekiesik a nyakamnak, gyors csókokat lehel rá, a kezeit közénk préseli és rámarkol a farkamra. Azonnal felnyögök és hátravetem a fejemet.

Nem is akarom elhinni, mennyire másvilágba tud repíteni egyetlen érintésével. Csípőjét dörzsöli az ágyékomhoz, meglovagolja a nadrágba bújtatott merevedésemet és hevesen liheg a bőrömre. Belemorgok a levegőbe és hátratépem a haját. A számat a friss égési sérülésére tapaszom és enyhíteni kezdem neki a nyálammal a helyét.

Amber úgy élvez rám, hogy hozzá sem értem egyetlen újjal sem, hangját eleresztve üvölti a nevem.

– Ti tényleg nem vagyok normálisak! – nyit be Renee, aki nagyon félreérthető helyzetben talál minket. Jobban végig gondolva semmi félreérthető nincsen ebben a szituációban.

Ambert szó szerint ledobom az ölemből, amikor meglátom, hogy Renee kutatni kezdd a táskájában és kihúz belőle egy kést. Az élvédőt lepattintja róla és sietve elindul felém.

– Menj innen! – kiáltunk egyszerre Amberre, ő pedig kivételesen eleget tesz a kérésünknek és adrenalinnal túlfűtve kimegy a szobából.

– Megmondtam, hogy hagyd őt békén. – megáll velem szemben és a kést a torkomhoz szegezi.

– Le mersz szúrni Csillagom? – kérdezem halkan tőle, államat felszegve.

– Le. – válaszolja határozottan.

– Akkor hajrá. – kiteszem oldalra a karomat és várom, hogy tényleg megmeri-e tenni.

Renee remegve elemeli a torkomtól a kést és egyenesen a negyed csillagra nyomja annak a hegyét, majd elkezdi lehántani a tetoválást.

Hagyom. Hadd csinálja. Megérdemlem, ahogyan ő is. Összeszorított fogakkal várom, hogy befejezze. A kínok kínjait élem át eközben, mintha órák óta csak szurkálna, pedig csak pár perc volt a folyamat. A kést ezután leejti a földre és látványosan vadul kalimpáló szívveréssel áll tovább előttem.

– Most jobb? – kérdezem pimaszul.

– Hagyd békén őt, megmondtam már neked.

– Neked nem mindegy? Még a vak is látja, hogy utál téged, és isteniek szűk pinája van.

– Nem érdekel. Szállj le róla. Egyszer s mindenkorra! – üvölti le a fejem, pedig egy lépésre áll tőlem.

Felállok a székről, ömlik a vér a mellkasomból, így az ott hagyott elsősegély dobozhoz nyúlok, bár tudom, hogy nincsen benne semmilyen eszköz, ami segítene a seben.

Kinyújtom felé a kezemet, hogy fogja meg.

– Gyere, segíts. El kell állítanunk a vérzést. – mondom neki nyugodtan. Renee fején látszik, hogy most tudatosult benne mindaz, amit csinált és ami történt.

– Mit tettem... – kezét a szája elé fogja, igyekszik visszatartani a sírást.

Gyorsan megragadja a kezemet és elindulunk le az étterembe.
Berúgja az ajtaját és egyből a konyhánk felé veszi az irányt. Nem gondolkozik semmin, hanem ösztönösen cselekszik. Kihúzza a fiókomat, előveszi a gyémántfejes késemet és hevíteni kezdi.

Én addig felülök az asztalra széjjelebb rakom a lábaimat, és egy tiszta konyharuhát a számba rakok, hogy legyen mire ráharapnom.

– Sajnálom. – tereli el boci szemeivel a figyelmemet, majd egy hirtelen és gyors mozdulattal a felhevült pengét a vérző sebemhez nyomja. Azonnal összeforr a seb és hosszú másodpercekig ott tartja, ameddig meg nem győződik arról, hogy tényleg el nem állt a vérzés.
Gusztustalan szag terjeng a levegőben, ezt Renee arcáról lehet leolvasni, aki olyan sápadt lett, mint a fal.

Leteszi a kezéből a forró kést, biztos távra helyezi el tőlünk és remegve, a sírás szélén állva figyel engem.

– Gyere. – csóválom meg a fejem, miután kiköptem a rongyot és igyekszem nem elbőgni magam a nagy fájdalomtól, amit okozott. Sokadjára... Ahhoz képest, hogy összetörte a szívem, ez a fájdalom olyan volt, mintha megkarcoltam volna magam.

– Ne bántsd őt. – motyogja sírva a mellkasomba, a könnyei gyógyítják a sebem. Egyből elpárolog, nem is érzem, hogy fáj.

– Nem bántom.

– De bántod Tristan. Mondanom kell neked valamit. – elemelkedik a mellkasomról, a szemeimbe néz komoly arckifejezéssel.

– Tristan. Amber lehet, hogy a lányod...

Tágra nyílt szemekkel, döbbent arccal nézek vissza rá, és nagyon reménykedem benne, hogy ezt most csak szimplán rosszul hallottam.

– Tessék? – kérdezek vissza, de érzem, hogy kezdek elgyengülni és csak foltokat látok magam előtt.

Biztos vagyok benne, hogy mindenemet összetörtem, amikor elájulva leestem a pultról.

Sziasztook! 😛

Holnap nem leszek, szóval kellemes hétvégén kívánok mindenkinek❤️🤷🏻‍♀️