Retorzió | COMPLETED ✅

Harminckettedik fejezet

– Ezt mondtam baszd meg, ezt mondtam! – üvöltöm Biancanak, aki kétségbeesetten fogja a fejem és próbálja a tekintetemet magára irányítani.

– Nézz már rám Tristan! – erősen megragadja az államat és maga elé rántja a fejem – Vérzel. El kell mennünk innen.

Ugyan a fények automatikusan elirányultak rólam és csak a kék homályban lehetett minket látni az színpad közepén, mégis észrevehető volt a vörös színekben pompázó bőröm.

– Ki a gecit érdekel, engedj már el te is! – kiáltom továbbra is Biancanak, majd kirántom a fejemet a kezei közül, de ő gyorsabb volt és utánam hajolt, majd megcsókolt.

– Higgadj le. Tartsd magad. – figyelmeztet, miután megpróbált lenyugtatni teljesen sikertelenül.

Újra a falra nézek, ahol Renee mosolyogva figyel engem. Eldobtam a mankóimat oldalra és a jelenlététől a világ legerősebb emberének képzeltem magam, mint aki képes lenne egy egész embert ketté törni. Kifújtam a levegőt a tüdőmből és célirányosan, csurom véresen elkezdtem Renee irányába sétálni.

Ahogy átverekedtem magam a tömegen és a kamerás embereken, úgy ő elkezdett távolodni. Elindult a vészkijárat felé tempósan. A távolból csak a többieket hallottam, ahogyan skandálják a nevemet, de pont telibe szartam mindenre.

Renee kilépett a rendezvényteremből, a szememet megzavarta az éles fényváltás, de egyszerűen mentem az orrom után. Teljesen elfeledkeztem a lábamról, le tudtam volna futni a maratont. Szándékosan nem futott el előlem, de nem is akarta, hogy elkapjam.
Az öltözők irányába sietett, én pedig nem álltam meg egy percre sem.

Mintha egy sivatagban meglátnék egy oázist a szomjan halás szélén. Siettem, pedig tudom, hogy a vize mérgező is lehet, és elfogok benne pusztulni.

– Állj meg! – szólok rá, de ő meg sem hallja, amit mondok neki.
Két nagyobb lépés megtétele után elértünk egy öltöző ajtajához, ahol megragadtam a vállát és belöktem az ajtón. A földre esik oldalasan, feje csattan a földön.

– Azt mondtam állj meg! – belépek utána a szobába és becsukom az ajtót.

– Hello Tristan. – féloldalas mosollyal köszönt, hangja hallatán kiráz a hideg.

– Hello? – közelítek felé, ő pedig a földön kúszik a szoba egyik sarkába, mintha menekülhetne tőlem.
Amikor teljesen sarokba szorítom összekuporodik, kezeivel az arcát takarja és védi, térdeibe temetkezik.

– Mi a kurva anyádat keresel itt? – leguggolok elé, centik választanak minket el egymástól. Nem tudok, nem is akarok szebben beszélni vele.

– Azt kérdeztem, hogy a gecit keresel itt? – megragadom a fekete haját és feltépem, hogy a szemembe nézzen, amikor nem hajlandó válaszolni.

– Gratulálni akartam. – kezeit elveszi az arca elől, hogy megcsodálhassam. Fekete haja a háta közepéig ér, sűrű szempillái nehezítik szemhéjának a mozgását, csillognak a szemei és az ajkain egy matt vörös rúzs emeli ki annak tökéletes formáját.

– Utoljára kérdezem. Utána egyszerűen eltöröm a nyakad. – szabad kezemet a nyakára helyezem és egy enyhe nyomást fejtek ki rá.

Hátát kiegyenesíti, állát felemeli, tökéletes törékeny arccsontja szabályos, mintha gép tervezte volna.
Fülében két aprócska arany csillag fülbevaló van, sápadt bőrén a kidudorodó kék erek kirajzolódnak.

– Végig tudtam, hogy mi van veled Tristan. – válaszolja, de az eddig mosolya elhal az arcáról.
Szemeivel vallatásra késztet és arra, hogy azon nyomban essek neki. A világ körülöttem megszűnt létezni, megsemmisült a belsőm, a kettészakadt szívem egymásba akart fonódni.

– Annyira rühellek, annyira utállak, annyira megvetlek, annyira elakarom törni a nyakad egy gyors mozdulattal. Hol voltál? Mit tettél? – vicsorgok az arcába, számat az övéhez közel viszem, fogaimmal készülök ráharapni a dús ajkaira, de nem fogom megtenni.

– Mindvégig itt voltam. – feleli gyengéden, mintha ezzel bármit is megoldana.

– Mit tettél? Válaszolj! – szorítok egyet a nyakán, ő pedig sóhajt egy nagyot.
Kezemmel összevérezem a nyakát, majd feljebb csúsztatom a tenyerem egészen az álla alá fogok.

– El kellett mennem. A feladatom voltál. Ha maradok összetörlek. – hangja elhalkul, igyekszik kevés energiát fordítani a beszédre, mielőtt kileheltetem vele az életét.

Nem bírtam tovább, kiszaladt belőlem egy abnormálisan hangos nevetés, még egy könnycsepp is kicsordult a nagy zacagásba, pont olyan voltam, mint akinek elment az esze.

Vagyis, mint akinek elvitték az eszét.

– Nem akartál összetörni? Végülis csak a szívemet törted ketté, te átkozott kurva. – förmedek rá, oldalra fordítom a fejemet, mivel ő csak a padlót vizslatja.

Meguntam a guggolást felegyenesedem, Renee-t pedig a nyakánál fogva rántom fel, majd verem neki a falnak.
Szabad kezemet megtámasztom közvetlen a feje mellett, így a fal és a kezem által ketrecbe szorítom.

– Beléd szerettem. – lihegi, amint újra arra kényszerítem, hogy nézzen a szemeimbe.
Lökök egyet dühből a fején, szemeit összeszorítva tűri, hogy bántsam.

Tudja, hogy megérdemli.
Tudja, hogy mit tett.
Azt nem tudja, hogy minek jött vissza.

– Tényleg? Remek. Mindig is ostoba voltál és az évek során ez úgy látom ez mit sem változott. – ismét a szájához hajolok – Gyűlöllek. Tönkretettél, és önös érdekből elvettél tőlem mindent. – suttogom az arcába, Renee szemeiből könnyek folynak le egészen a véres nyakáig.

– Sokkal jobb, ha elengedsz valakit azért, mert szereted, minthogy magad mellett tartsd hazugságban azért, mert szereted. – lassan nyitja ki a szemeit, én pedig kezdek elgyengülni.

Megremeg a lábam, a szívem hevesen ver, a szorításom erejét veszti. Leengedem a feje mellől zilálva a kezem, így szabad utat engedek neki.

– Menj innen. Ennél jobban nem tudsz már tönkretenni úgysem. – lehajtom a fejem, miközben eluralkodnak rajtam az érzelmek és én is elmorzsolok egy könnycseppet.

Keze melegsége, amivel megfogja az arcomat és felemeli azt, mindent összedönt. Hirtelen haragomban nem is tudok mit mondani.

Elfogytak a szavak, elfogytak az érzelmek.

– Nem csak te szenvedték Tristan. – mondja gyengéden, én viszont újra elvesztem a józan gondolkodásomat, így újra torkom ragadom.

– Azt se tudod mit beszélsz. Olyan átkozottul ostoba vagy! – üvöltök rá sírva, a könnycseppjeink szabályosan követik egymást.

– Anya? – Paulina benyitott a dulakodásra, és olyan ábrát vágy, mint aki szörnyet látott.

– Anya? – fordítom vissza Renee felé a tekintetemet, az arcom kezd eltorzulni.

– Anya. – helyesel Renee rám nézve kétségbeesetten.

Sziasztok!
Árasszatok el véleményzuhataggal, annyira kíváncsi vagyok!!!
Egyébként jobban vagyok, köszönöm mindenki kérdését ❤️