Retorzió | COMPLETED ✅

Negyvedhetedik fejezet

– Mit látsz? – kérdezem, miközben fogjuk egymás kezét.

– Mit érzel?

Megállunk egy helyben, és beszippantom a levegő öblös illatát.

– Apró kavicsokat a lábam alatt, érzem, hogy mellettünk zöldel a fű. Egy kis patak csorog a közelben, hallani a folyást. A madárcsicsergésből és az autók által nem generált némaságból ítélve elvagyunk a várostól szigetelve. – mosolygok örömömben. Mindig is erre vágytam. Egy hely, ahol nyugalomra lelek. Egy ember, akivel nyugalomra lelek.

Hiába minden nyomorúság, egészen egyszerűen a legsötétebb pillanatokban is Renee fényt ad. A megfogalmazhatatlan érzés valahol ott helyezkedik el, ahol lennie kell. Régen megvolt mindenem, de mégsem volt semmim. Most nincsen semmim, mégis megvan mindenem.

Nyugalmat kaptam, szerelmet és békét. És mi lesz holnap? Vagy azután? Esetleg azután? Nem érdekel. Már nem is lényeges.

—————

– Ez az otthonunk. – suttogja Renee, miközben elengedi a kezem. Hagyja, hogy átérezzem a lakás melegét.

A helyet, ahol a frissen festett falak, a fabútorok, könyvek, tiszta ruhanemű illat terjeng.

– Annyira gyönyörű. – morzsolok el egy könnyet, miközben próbálom kitapogatni a támaszomat. A szerelmemet.

– Gyere velem. – irányítja óvatosan a testemet, majd pár lépés után segít leülni a kanapéra.

Mindig más hangulatom van. Az előbb mindent elsöprő boldogságot éreztem, most viszont érzem, hogy szorít a mellkasom.
Sírni akarok.
Örülni akarok.

– Ne sírj. Most már minden rendben lesz. – Renee megsimítja a heges arcomat és beül az ölembe.
Kezeit beletúrja a hosszú hajamba és a számra egy mindennél erősebb érzéki csókot nyom.
Annyira szeretném elzárni a könnycsatornáimat, de csak jön, jön és jön. Zakatolva emelkedik a mellkasom, miközben Renee derekát olyan erősen húzom magamhoz, hogy félek kárt teszek benne.

Renee átszellemülve érint mindenhol, simít és tart a kezeivel, nyomja a testét hozzám, eggyé akarna válni velem. Elválaszthatatlanok leszünk ebben a szent pillanatban, majd elemeli rólam a kezeit. Hallom, ahogyan leveszi a felsőjét magáról és a meztelen felsőtestét hozzám érinti.

Ez szó szerint felér egy kínzással. Gyötrelmes érzés, hogy itt van teljes egészében, égeti a testem a közelsége, mégse csodálhatom, hanem csak az emlékeimre tudok hagyatkozni.

Kezeimet lassan végighúzom az oldalán, ami a fenekén állapodik és pihen meg. Belemarkolok gyengéden, és a csípőjét is magamhoz húzom, szoknyája alá benyúlok és simítom mindenhol. Tudni akarom milyen.
Sima puncija némán ordít értem, Renee kioldja a nadrágomat és megemeli a testét. Kemény farkamat maga alá igazítja és belém ül.

Olyan rég voltam már. És mégis pontosan olyan, mintha most érezném először. Alulról lassan mozgatom ki-be a farkamat, szenvedélyesen összekulcsolódunk és átleheljük egymás szájába az életünket. Pusztító érzések tömkelege árad ránk, a súlyukat alig bírjuk el. Ennyire vágyakozva és ennyire megbecsülve sosem éreztük egymást.

Nem is csinálunk mást. Ő mozog ütemesen rajtam én pedig mozgatom, ahogy jónak érzem. Teljesen szimbiózisba vagyunk.

Teljesen egy egész vagyunk...

—————
2 évvel később...

– Renee Fuller! Leszel a feleségem Isten színe előtt? Jóban-rosszban, amíg a halál el nem választ? – kérdezem az oltár előtt a menyasszonyomat. Biztos gyönyörű. Biztosan mindenki csakis őt figyeli. Annyira szeretem.

– Leszek. – feleli egyszerűen a papnak, aki hozzánk lép és átadja a gyűrűket. Felhúzzuk egymás ujjára az aranygyűrűket és örök hűséget fogunk egymásnak.

– Renee Blake, Tristan Blake gratulálunk, megcsókolhatják egymást. – az édes Renee mosolyog, hallom, ahogyan boldog könnyeket ejt a padlóra. Szerintem sose lehetett volna ennél boldogabb. És most? Most kezdhetjük elölről.

Renee-re hivatkozva vettük egy éttermet, amit Harald, Kristine, Renee és én irányítunk. Egyenrangúan. Semmi csillogás, semmi hírnév, csak mi. Harald a főszakácsom, és Renee az ízmesterem. Én pedig mindkettő keze alá tudok dolgozni. Az élet sokkal szebb, jobb és biztosabb lett, hogy mostmár senkinek sem akartam bizonyítani és megfelelni. A fejfájásaim egyik napról a másikra megszűntek. Hisz már nem volt értelme és oka annak, hogy fájjon. Még az elmén is tudja, hogy Renee az én gyógyszerem. Nehéz utat kellett bejárnom ahhoz, hogy erre rájöjjek, de újra végigsétálnék rajta.

Tavaly télen sikerült egy svájci specialitásnak üvegszemeket beültetnie, így legalább nem kell napszemüvegbe járnom. Ugyan nem látok, de már nem is akarok. Itt van előttem minden...

– Renee Blake, örökkön-örökké! – súgom a fülébe, miután elváltunk egymás szájától.

A vállamat hirtelen megcsapta egy hideg szél, ami egészen a nyakamig felcsúszva a tarkómra tekeredett. Hosszú, láthatatlan kezeivel befogta egyszerre az orrom és a szám. Egy pillanatra eltűntek az illatok és elfogytak a szavak.

Ösztönösen fordítom el a fejem a feleségemről, és magam sem akarom elhinni, hogy egy másodpercre Ambert látom. Élesen, valódian, épen. Egy az egyben megjelent előttem, és kivehető volt minden formája, ami a baleset előtt  volt. Hiánytalanul, és olyan árva kislányként állt meg előttem, mint amikor megismertem. Bájosan mosolygott, pihentető aurája szépnek ábrázolta.

– Tristan? – ráz vissza Renee a valóságban, viszont hirtelen az egész boldogságnak vége szakadt. Elengedi a kezem, hallom, ahogyan valaki odalép hozzá. A templomban 5 ember van, de mindenki egyszerre némul el és figyel, azonban nem tudom, hogy kire figyelnek.

Halk sustorgást vélek felfedezni mellettem, kicsit esetlennek érzem magam úgy, hogy nem kapaszkodhatok Renee-be, de Harald egyből megfogja a kezem, amikor elvesztem az egyensúlyomat.

– Mi történt? – kérdezem meg hangosan, amikor Renee jelenlétét nem érzem. Elosont mellőlem.

– Amber meghalt. – feleli Harald szomorúan könnyekkel küszködve.

– Sejtettem.

– Honnan?

– Az előbb megjelent előttem. Láttam egy pillanatra...

Félreállítom az utamból Haraldot és a botom segítségével elindulok a templom kijártához. Hozzáteszem egész ügyesen megtanultam ezzel közlekedni.
Tisztán kilehet venni, hogy Renee hol zokog. Nem hangos, nem hisztérikus, halk sírás hallok, de valahogy a testem még vakon is vonzza Renee-t, akár a gravitáció a tárgyakat.

– Értünk halt meg. Nem érted. Nem értem. Nem is magért. Értünk. – szipogja nekem, amikor észreveszi, hogy utána mentem.

– Értünk. Én megnyomorítottam a te életed, ezáltal te megnyomorítottad az övét, ő pedig kettőnkét akarta. De a beteg lélek, a sajgó lélek sosem pihenhet meg, amíg nem tiszta.
Én már csak tudom. Nem a szerelembe halt bele, hanem abba, hogy nem tudott szeretni. A halandó emberek legnagyobb segítsége odaát van Renee. Megbocsátott nekünk.

Megpihent.
Megbékélt.
Mostmár hagy minket is pihenni.

VÉGE