A középkori Silla királyságban játszódó, kalandos OT7 BTS boyxboy történet sok-sok 🔞felnőtt🔞 jelenettel és változatos shipekkel.
"- Jungkook, tudod te egyáltalán, hogy kik vagyunk mi?
- Hwarangok... viráglovagok...
- Nemes családok fiai, akik hib...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Taehyung
– Gyerünk, Taehyungah! Ne legyél puhány! Csak ketten vagyunk, hogy fogjuk megvédeni magunkat, ha megint megtámadnak minket? – nevetgél Jimin, és úgy ugrál körülöttem, mint egy bakkecske. Hiába tartja ütésre készen a kis kezeit, eléggé mókás, amit leművel. Mindjárt elkapom a derekát, aztán megmutatom én neki, hogy mi az, ami egyáltalán nem puhány!
– Könnyen vagy, te kis szemtelen! – nyúlok utána, mire a nagy röhögcsélésében megbotlik valami kőben, vagy gyökérben és belebukik a hosszú fűszálak tengerébe.
Odalépek, és fölé hajolok, de a növények ringó sora eltakarja előlem. Jimin a földön fekszik, a behemót támadója hörögve emelkedik fölé. Lerántom róla... A melák felém fordul és szúr – villan be egy kép. Jimin feltápászkodik, leporolja a nadrágját, majd az elképedt fejemre néz.
– Jól vagy? – kérdi.
Bólintok, de egy kicsit sokkol ez a nagyon éles emlék, már ha az, és nem csak az elmém játszik velem.
– Azt hiszem, elég lesz a gyakorlásból, gyere, pihenjünk le. Nem fáj a sebed?
– Nem, csak... mintha megszédültem volna – füllentem, nem akarom még ezzel terhelni Jimint, amíg azt sem tudom, hogy mi volt ez valójában.
– Akkor ülj le, majd én megcsinálom a tüzet.
– Nem-nem, segítek... nincs semmi bajom, Jiminah.
– Még mit nem! Tedd le azt a helyes feneked valahova, majd én csinálok vacsorát. Az kell még nekem, hogy megint visszaess!
Megadom magam, lehuppanok a fa tövébe, míg Jimin sürög-forog körülöttem. Esküszöm, élvezi. Még van valamennyi a kapott elemózsiából, az után kutat Jimin a Zúzmarán lógó zsákokban. Miután ügyesen meggyújtja a tüzet, egy átforrósított kövön bulgogit melegít, a kis cserépedényben akad még némi hínárleves, amit az édes Hyeonah azért adott, hogy gyorsabban felépüljek. Jimin azt is a tűz mellé teszi.
– Nem sok, de azért nem kell majd korgó gyomorral aludnunk – mondja, hosszú hajtincseit összefogja a kis markával, ahogy hajolgat a tűz fölött.
Hirtelen elönt valami megnyugvás, ahogy nézem őt, meg a karcsú, lángvetette árnyékát megringani az estére elpihenő füvön.
A kevéske vacsoránk végeztével Jimin a két lábam közé vackol a pokrócokkal, hátát a mellkasomnak fekteti.
– Nézd, milyen szép az ég, Taehyungah!
Felpillantok, valóban csodás. Felettünk csillaggal teleszórt égbolt feszül, középen a holddal, amely most vékony sarló alakban jött el hozzánk. Akárcsak Jimin szemei, mikor nevet.
Tetszik a gondolat, és megsimogatom az arcát, majd nyomok a feje búbjára egy puszit. Jimin belesimul az ölelésembe, mint egy kiscica. Az ujjaim önálló életre kelnek, csak úgy cél nélkül cirógatom, a tincseivel babrálok, egészen addig, amíg meg nem érzem az egyenletes szuszogását. Elaludt. Felhúzom a derekán maradt pokrócot a vállára, kicsit a sajátomat is magam alá gyűröm, lejjebb csúszok a fa törzsén, hogy a sebem ne húzódjon. Jimin álmában is követ a mozdulataiban, arcát a ruhámba fúrja, kis kezeivel átölel.
