Camilla Hills egy okos, szép, és nagyon tehetséges lány mindaddig, amíg nem fiúkról van szó. Halálosan szerelmes az iskola focicsapatának egyik tagjába, Finn Dawsonba. Fogalma sincs, hogy hogyan próbáljon meg közeledni a fiú felé nulla tapasztalatta...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Kedves naplóm! Egy kicsit megkésve (hétfő reggel), de jöttem mesélni arról, hogy hogy ment a tanulás Finn-nel. Őszinte leszek, magamat is megleptem, de nem dadogtam és féltem annyira miközben tanultunk. Az már más tészta, hogy mikor bókolt nekem én teljesen lesokkoltam, és nem tudtam hogyan reagáljam le, így annyit mondtam: oké. Ki mondja azt, hogy oké, mikor valaki megdicséri? Főleg, ha az a valaki az a fiú, akibe bele vagy zúgva! Istenem, annyira hülyének érzem magam azóta! Olyan kínos lesz ezután látni Finn-t... Lehet, hogy iskolában beszélni sem fog velem. Miért. Vagyok. Ekkora. Balfék. Mára ennyi, kedves naplóm! Puszi: Camilla
Odakint szakad az eső és fúj a szél, egy fa ága az ablakomat csapkodja, amire azonnal felfigyelek. Indulnom kellene, de valamiért nem vitt rá a lélek, hogy felkeljek az ágyból. Fura, de nem akartam találkozni Finn-nel. Mármint, nyilván látni szerettem volna, hallani a nevetését, a szemébe nézni meg minden, de nem akartam beszélni vele a szombati után. Nem tudom, ez normális reakció-e, mert teljesen abban a hitben éltem, hogy ha szombaton minden jól megy - márpedig elég jól mentek a dolgok, akkor utána zökkenőmentes lesz ez az egész vele kapcsolatban. Ennek ellenére most azon gondolkodom, hogy nem szeretnék beszélni vele.
Talán velem van a baj, és ez az egész szerelem dolog nem nekem való.
Menni fog, megoldod - mondtam magamban, hátha ezzel elég motivációm lesz felkelni. És végülis felálltam, elraktam a naplót, majd a vállamra kaptam a táskám és elindultam le reggelizni. Már a lépcsőn érezni lehetett a friss palacsinta és az eper illatát, a gyomrom pedig egyből jelzett, hogy neki minderre szüksége van.
Nagy sóhajjal léptem le az utolsó lépcsőfokon, majd szemöldökömet ráncolva néztem Davidre és Daphne-ra, akik mindketten a konyhában álltak és elég idegesnek tűntek. Daphne a konyhaszekrénynek támaszkodva állt lehajtott fejjel, David pedig a pultnak dőlve egymásba font karokkal, szintén lehajtott fejjel. Megtorpantam a lépcső aljában, mert sosem láttam őket ilyennek a tizenhét évem alatt. Mindig jó kedvük volt, most viszont nagyon úgy tűnik, mintha veszekedtek volna.
– Minden rendben? – kérdeztem nagyot nyelve, mire mindketten felemelték a fejüket és rám néztek.
– Persze! – villantott egy nagy mosolyt Daphne, de szemei túlságosan csillogtak, és szipogott is.
Sírt, ebben biztos vagyok.
– Nekem mennem kell – pillantott a csuklóján levő órára David, majd köszönés nélkül elsétált Daphne mellett. – Szia kicsim – nyomott egy puszit hajamba, aztán kiviharzott az ajtón.
Kérdő tekintettel fordultam utána, majd egyből vissza Daphne felé, hogy milyen arcot vág. Nem tudtam eldönteni, hogy dühös, csalódott, vagy szomorú. Annyi mindent tükrözött a tekintete, hogy belefájdult a szívem, és nyomást kezdtem érezni a mellkasomban, majd nemsokára már a szemeim is csípni kezdtek, de gyorsan megtöröltem őket, mert nem akartam még én is terhet jelenteni. Hiszen az is lehet, hogy egyáltalán nincs is baj.
