Camilla Hills egy okos, szép, és nagyon tehetséges lány mindaddig, amíg nem fiúkról van szó. Halálosan szerelmes az iskola focicsapatának egyik tagjába, Finn Dawsonba. Fogalma sincs, hogy hogyan próbáljon meg közeledni a fiú felé nulla tapasztalatta...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
– Mi a franc van veled fiam? – csapott a kormányra Mr. North, miközben hazafelé tartottunk. – Ez egy fontos meccs volt!
– Sajnálom edző – lehajtott fejjel ültem mellette, mert mardosott a bűntudat, hogy a csapat miattam kapott ki a mai meccsen.
– Sajnálod, folyton csak sajnálod, de sosem bizonyítod, hogy tényleg így van!
– Tényleg sajnálom, oké? – emeltem rá tekintetem egy keserű mosollyal. – Én sem így terveztem, elhiheted...
– Mégis mi van veled? Annyira elhagytad magad az elmúlt egy hétben – értetlenül meredt előre, mire idegesen felhorkantam.
– Tudod mi történt pontosan egy hete? – néztem rá dühösen, közben feszülten számat harapdáltam.
– Honnan kellene tudnom? – vonta fel szemöldökeit, én pedig fejemet rázva az ellenkező irányba fordultam.
Kedvetlenül bámultam ki az autó ablakán. Az eső szinte vízfüggönyt húzott az üveg előtt, vastag cseppekben verte a kocsit. A szél erőteljesen fújt, megrázta a fákat és a bokrokat, mintha haragudna a világra. Az utcán emberek futottak, hogy menedéket találjanak a vihar elől, kabátjaikat szorosan maguk köré húzva, fejüket lehajtva. Néztem, ahogy a cseppek versenyt futnak az ablakon, összefolynak, majd újra szétválnak.
A szürke égbolt és a zord időjárás tökéletesen illett a hangulatomhoz. Minden egyes csepp eső egy-egy nehéz gondolatot idézett fel bennem, minden egyes fuvallat a szélben az érzelmeim viharát tükrözte. Az emberek gyors léptei és sietős mozdulatai emlékeztettek arra, hogy mindenkinek megvan a maga baja, a maga harca, amit vívnia kell. De most, itt az autóban ülve, csak a saját világomba zárkóztam, figyeltem a kinti világ kavargását, és éreztem, hogy minden egyre nehezebb lesz.
– Kibököd még ma, vagy a felesleges csacsogáson kívül más nem megy? – szólt türelmetlenül, mire felé fordultam.
– Egy hete szakítottam Camillával – köptem a szavakat csupa utálattal, miközben végig apám szemeibe néztem. – Rémlik?
– Na ne, ezt ne – nevetett fel. – Nem hibáztathatsz engem azért, hogy rosszul teljesítettél az elmúlt egy hétben!
– Miért, mégis kit hibáztassak? – csattantam fel. – Annyira elegem van abból, hogy folyamatosan én vagyok a hibás minden apróságért, a legjobb formámban voltam, de neked az sem volt elég, ezért elvetted tőlem az a lányt, aki a világot jelentette nekem. És képes vagy ezek után így bánni velem? Ez kurva röhejes, de tényleg. Tudod mit? Rohadtul leszarom a focit, nem érdekel. Leszarom, ha veszítünk, elegem van ebből az állandó körforgásból. Majd talán folytatom a focit, ha Camilla ismét az életem része lehet, mert tudod rohadt szar érzés minden nap látni, de nem tudni mi van vele. Teljesen kizárt az életéből miattad! Hazudnom kellett neki, abban a tudatban él, hogy nem elég jó, és hogy nekem semmit sem jelentett ez az egész. Annyi mindent feladtam azért, hogy büszke legyél, és ez a hála. Kurva jó apa vagy, csak gratulálni tudok – ezzel kinyitottam az ajtót, és magam mögött hagytam őt.
