Perverz állat!

20

- "Köszönöm"? - kérdez vissza, nagyra tágult szemekkel a pult túloldalán. Fel alá járkálok a konyhában, így még jobb is, hogy elválaszt minket a bútor. Ebben az idegi állapotban most simán nekimennék bárkinek.

- Igen! El tudod hinni? Szerelmet vallok neki, erre ennyit mond! Köszönöm! Ki mondja ezt? - hadonászok a kezeimmel, közben visszafogott hanggal üvöltök. Gondolom nem akar senki a családomból még reggel hatkor felkelni. Én se akarnék, most is csak azért vagyok itt mert szinte semmit nem aludtam. Aztán fél órával ezelőtt meghallottam Lottie motoszkálását, ahogy készül a munkába és most itt vagyunk, miután kiöntöttem neki a lelkem a tegnap estéről. Harry a levegőzése után nem tért vissza a szobába-Lottie szerint elaludt a gyerekszobában a kanapén-és ez nekem egy tökéletes alkalom volt arra hogy egész éjjel kattogjon az agyam és véglegesen megőrüljek. Nem mintha eddig nem lehetett volna besorolni a bolond kategóriába, de mindegy.

- Nem is értem miért nem mondta vissza. - rázza a fejét és elpakolja a termoszba öntött kávéját a kis válltáskájába.

- Egyértelműen nem érzi ugyanazt amit én Lottie. - rákönyökölök a pultra és úgy hajolok előre a lány felé, kissé lehangoltan. Na jó, nem kissé, úgy hangzottam mint akinek meghalt a kiskutyája. - Megint beleugrottam egy gödörbe és bokát törtem.

- Szerintem ez nem bokatörés, inkább ficam. - magyarázza türelmesen-ami aztán hozzám kell-amíg én csak értetlenül nézek rá.

- Annyira fáradt vagyok, hogy most egy szavadat sem értem. - dörzsölöm meg az arcom, hátha az használ valamit. Tényleg nagyon régen volt, hogy nem aludtam egész éjszaka, így ez a nem-alvás most nagyon fáj a lelkemnek. Na meg az agyamnak.

- Azt mondtad, kiviharzott a szobából. Nekem nem úgy tűnik, mint aki nem akarja visszamondani, inkább mint aki nem tudja. - próbál rámutatni a dolgokra, amiket eddig én nem láttam. Ezért is vagyunk jó páros.

- Szóval kellemetlen helyzetbe hoztam? - kérdezem, mire csak a vállát rántja. Ismerem, mint a rossz pénzt. Tudom, hogy ilyen helyzetben a vállrántás nála egyetértést jelent, csak nem akarja kimondani mert fél, hogy megbánt vele. - Remek, most magamra vagyok dühös. - a hajamba túrok idegességemben. A lány erre már végképp nem tud mit felelni, így csak megsimogatja a kézfejemet a pulton.

- Én megyek dolgozni, te meg beszélj vele. Nem kerülhetitek örökre a témát. - szedi össze a maradék cuccát a pultról és még utoljára megölel. - És ami a legfontosabb, nekünk is számolj be. - hozzá teszi, amire megforgatom a szemem. Már azt hittem elmegy, de még az ajtóból is visszafordul. - Louis. Ne cseszd el.

Erre a nagyszerű tanácsra már elnevetem magam és a fejemet rázom.

- Kösz. - mondom, inkább saját magamnak, mert már rég becsapódott az ajtó. Kegyetlenül korán van, senki sincs ébren a házban rajtam kívül, ezért elkezdek kicsit rendet rakni a konyhában, közben összedobok magamnak egy szendvicset reggeli gyanánt. Ezalatt persze megállás nélkül cikáznak a gondolatok az agyamban, ezért néha idegemben csapkodni kezdek az edényekkel. Hogy lehettem ennyire naiv és hülye? Bárcsak meg se szólaltam volna tegnap este. Akkor legalább boldog tudatlan lennék.

- Jó reggelt. - a pulzusom egy másodperc alatt ugrott meg 120 fölé, amint megpördültem a túlzottam ismerős, reggeli hang hallatán. Harry ugyanabban a tegnapi szerelésében van, kócos hajjal és fáradt szemekkel. Gondolom, ő sem aludt sokat. Főleg azon a kanapén a gyerekszobában, ami olyan, mintha egy sziklán aludnál. A lába mellett ott hevert a sporttáska, amit Preston két napja hozott, benne néhány váltóruhával és Harry tisztálkodószereivel. Szerintem ki se pakolta őket.

- Szia. Már össze is pakoltál? - kérdezem azt elég nyilvánvalót, remélve, hogy ezzel beszélgetést kezdeményezhetek vele. Akármilyen személytelen is.