Reflection(hungarian) //befejezett//

3.

*Zoe szemszöge*

Nem tudtam mennyi idő telt el azóta, amióta a tükörben ragadtam. Napok, hónapok, évek?

Ott nem volt meg az idő fogalma, nem voltál sem éhes, sem szomjas, sem fáradt. Csak egy céltalan, lebegő test voltál egyedül a sötétségben.

Csak egyetlen dolog volt benne, ami még életben tartott: az ovális lyuk és a reális világ a másik oldalon.

Láttam a mosolygó kislányt, a stílusos édesanyát, a sietős apát és a morcos tinédzser fiút. Mindent láttam és mindent hallottam. Csak ők nem láttak engem...

"Két világ van: az, amelyet álmodunk és az, amelyik a valóságban létezik."

Ez volt az idézet, amit magamban minden nap elismételtem. Csak így voltam képes túlélni annak a tudatát, ami velem történt. Fogságba kerültem. Annak a fogságába, amitől a világon a legjobban féltem. Nem láttam semmilyen fényt, semmilyen kiutat az egészből. Csak fülekre tapasztott kezekkel mormoltam el az idézetet azt remélve, hogy egy nap kijutok ebből a sötétségből, amibe kerültem.

Nem mertem túl mélyre menni a sötétségben. Elvesztem volna teljesen.

De nem is kellett. Mert a remény egyszer csak váratlanul megtalált.

Csak ott ültem aznap is.

Kifele néztem az ovális lyukon. Néztem a lépcsőt és a folyósót, mert csak ennyi tárult a szemem elé. Dél volt. Ilyenkor nem voltak otthon. Nem akartam rájuk ijeszteni. Még a végén eltörnék vagy elásnák a tükröt és örökre itt maradnék benne.

A családomon gondolkodtam. 

Vajon keresnek? És Lily? Hiszen csak úgy eltűntem...

-Nézd...-hallottam meg hirtelen egy hangot, mire körül néztem.

Senki sehol.

Remek, már hangokat is hallok... Már most kezdek megőrülni...

-Szerinted mióta lehet itt?

Újabb hang.

-Nem tudom. De beszélnünk kell vele.

Felálltam és járkálni kezdtem. Próbáltam behatárolni a hangokat, de egyszerűen nem tudtam.

Aztán visszafordultam az irányba ahonnan indultam és majdnem szívrohamot kaptam: egy lány és egy fiú állt előttem.

-Szia!-köszöntek egyszerre.

-Üdv...-mondtam megszeppenve.

Mégis mi a fene folyik itt?

-Most aztán ráijesztettünk.-kuncogott a lány. -Mondtam neked, hogy szólnunk kellett volna előbb neki.

-Kik vagytok? És hogy kerültök ide?-kérdeztem.

-Ugyanúgy, ahogyan te magad.-válaszolta a fiú. -A tükrön keresztül. A nevem Tate Smith. Ő az ikertestvérem, Trixy.

-Zoe Hardley vagyok.-biccentettem. -Mióta vagytok a tükörben?

-Hmm 2-3,asszem...igen...3 éve!-jelentette ki Trixy.

-Ti is a múzeumban voltatok?-kérdeztem.

-Múzeum?-kérdezre Tate. -Ugyan, dehogy. A lakásunkban állt ez az ócska vacak. Egyik reggel azon veszekedtünk, hogy ki következzen a tükörnél és civakodtunk meg minden egyéb...aztán meg mindketten idebent ragadtunk.