Reflection(hungarian) //befejezett//

9.

*Zoe szemszöge*

Amikor Fabes kijelentette, hogy apám nem hitt neki, nem lepődtem meg. Pontosan tudtam, hogy így fogja lereagálni ezt az egészet.

Apa sosem hitt a természetfeletti dolgokban. Mindig kinevetett, valahányszor arról próbáltam őt meggyőzni, hogy a házunkban szellemek kísértenek.

-Semmi gond.-mosolyodtam el. -Nem a te hibád.

Fabian felemelte a fejét.

-De hisz...cserben hagytalak.

-Ugyan már, ne beszélj hülyeségeket!-ráztam meg a fejemet. -És kérlek ne nézd a tükröt.

-Bocsáss meg, kiment a fejemből.-nézett el.

Aztán a tükör mellé sétált és a falnak döntötte a hátát.

-Így egyszerűbb beszélni. Nem igaz?-kérdezte. -Bár így nem látlak.

-Egyszerűbb. Nem akarom hogy ide juss, jobb ha nem látsz.

-Biztosan nincs más mód rá, hogy onnan kihozzalak?-kérdezte.

Leültem a földre, törökülésben.

-Nincs. Ez az egyetlen mód.-mondtam csüggedten.

-Tényleg sajnálom, hogy nem tudtam segíteni. Kár, hogy nem ismertelek ezelőtt.

Elmosolyodtam.

-Milyen volt?-kérdeztem.

-Micsoda?

-Apa. 

Fabian néhány pillanatig elgondolkodott.

-Magas, kék szemű, hosszabb haja volt, szemüveges...

Elnevettem magam.

-Nem úgy értettem!-ráztam meg a fejemet. -Mit csinált? Úgy értve hogy így, hogy én nem voltam ott vele.

-Festett.-vágta rá szinte azonnal. -Meg adott nekem 20 dolcsit és elküldött onnan. Azt mondta, soha többé ne zaklassam őt és a családját.

-Értem.-motyogtam.

Egyszóval apa nem változott sokat. Így is megmaradt a szerény kis festőnek, aki rengeteg munka árán szerez pénzt, hogy eltarthassa a gyermekeit. Jelen helyzetben...az egyetlen gyermekét, Zeke-et.

-A bátyám nem volt ott?

-Nem.-mondta.

Vajon vele mi van? Ki intézi most Zeke szívfájdalmait?

Ekkor hirtelen eszembe jutott valami.

-Fabian!-kiáltottam el magam.

-Tessék? Baj van?-kérdezte ijedten, majd a tükör felé fordult.

-Nem, nem, dehogy! Eszembe jutott valami. Ha hajlandó vagy segíteni nekem...

-Hajlandó vagyok!-vágta rá szinte azonnal. -Csak mondd, mit kell tennem.

-El kellene menned a sulimba, megkeresni a legjobb barátnőmet, Lilyt. Lily Murphy. Körülbelül akkora magasságra mint jómagam, szőke, kék szemű és a 11B-be jár.-írtam le neki a legjobb barátnőmet. -Ha kell, kérdezősködj, valaki biztosan elvezet majd hozzá.

-Tehát Lily Murphy, 11B.-ismételte meg. -Hová jársz iskolába?

-Jack London High School. A Palace of Fine Arts Theatre-el szembeni utca sarkán van. Magas, krémszínű épület, nem annyira régi, körülbelül 30 éves.

-Kiguglizom, hogy milyen busz megy arra. Vagy talán megkérem apa sofőrjét, Pierre-t, hogy vigyen el. Meddig szokott iskolában lenni a lány?

-Általában délután négyig, mert az iskolaújságnak dolgozik. De ebédszünetben, 11:30 és 12 óra között, délben ott találod majd egy hatalmas, Fikusz fa alatt. Megtalálod, az az egyetlen az oldalon. A portás valószínű beenged simán, ha igazolod hogy befolyásos családod van, elég ha csak leelenőrzi a személyidet. Mondd neki, hogy fontolgatod, hogy átiratkozz ebbe az iskolába és csak körül szeretnél nézni.

Fabian elnevette magát.

-Nahát! Milyen ravasz lány vagy.-mosolygott. -Csak egy a gond: sajnos már este hét van.-nézett az órájára. -Holnap viszont elintézem. Amúgy sem akartam suliba menni.

-Figyu. Nem akarom hogy miattam ne menj be az...

-..ugyan!-legyintett. -Rühellem azt a helyet. Most legalább rendes kifogásom lesz rá, hogy miért nem megyek be.-vigyorgott. -Az a sok dúsgazdag, beképzelt gyerek. Kiráz tőlük a hideg. Persze tisztelet a kivételnek. De abból nincs sok...

-Te is abba a csoportba tartozol?-kérdeztem.

-Tessék?

-A kivételek közé?

Fabian megvonta a vállát.

-Nem tudom, őszintén.-suttogta. -Attól függ, kinek a szemével nézzük.

Elmosolyodtam.

-Az én szememben bele tartozol abba a kevésbe.-böktem ki. -Mármint...én rengeteg gazdag gyereket ismerek a saját iskolámból is, akik egy kisujjukat sem mozdítanák másért. Te viszont...segítesz egy szerencsétlen csajnak aki egy tükör fogságában ragadt a házadban. És...nem is tudom hogyan hálálhatnám meg neked.

-Nekem már az is elég lenne, ha csak kijutnál onnan. Szörnyű lehet odabent. Ott egyedül...

Nyeltem egy nagyot.

-Igazából, nem vagyok egyedül.-vallottam be.

Fabian meglepett arcot vágott.

-Nem?

Megráztam a fejemet.

-Egy ikerpár is idebent ragadt. Annyi idősek, mint én. Pár órája elvonultak picit. Szeretném...kihozni innen őket is. Ezért kértelek meg, hogy keresd fel a szeretteimet. Ha ők felismernek és kiszabadulok...az ikreket is ki tudnám hozni. Ők már pár éve bent vannak és nem tudtak kijutni még. Tőlük tudom, hogyan kellene ezt elérni.

-Értem...-motyogta Fabian. -Mi a nevük?

-A lány Trixy, a fiú meg Tate. Brittek.

-Brittek?

-Igen. Tudod, mivel a múzeum folyton szállította a kiállítást és vele együtt a tükröt, átkerültek az Egyesült Királyságból ide az Államokba.

-Fúha. Ez nagyon komolyan hangzik.-jegyezte meg Fabes.

Bólintottam.

-Ők nem próbáltak meg kijutni?-kérdezte.

-Próbáltak, de nem sikerült. Azt hiszem...te vagy az első reményük. Ahogyan nekem is.

Láttam, hogy valami megcsillan a szemében.

-Akkor úgy illik, hogyha már vállaltam, mindent elkövessek annak érdekében, hogy sikerüljön kijutnotok.

Elmosolyodtam.

-Köszönöm.

-Ugyan. Ez a legkevesebb amit tehetek.-mondta, majd szégyenlősen a földre pillantott. -Kérdezhetek valamit?

-Kérdezz csak.

-Ha sikerül kihoznom téged a tükörből, lenne...szóval...lenne kedved eljönni velem fagyizni vagy csak sétálni. Jó veled beszélgetni.

Elvörösödtem.

-Persze, szivesen.-jelentettem ki. -Veled is jó beszélgetni. Nem nyílok meg általában hamar az embereknek. De te valahogy elérted.

Elmosolyodott.

Ekkor becsapódott a bejárati ajtó.

-A szüleim azok, mennem kell.-motyogta. -Akkor holnap találkozunk. Ha lehet, mutasd majd be nekem az ikreket is.

-Meglesz!-mosolyodtam el. -Viszlát, Fabes.

Fabien elvigyorodott.

-Fabes...jól hangzik.-jelentette ki, majd eltűnt a lépcsőfordulóban.

Hatalmas szerencsém van ezzel a sráccal.