Reflection(hungarian) //befejezett//

21.

*Zoe szemszöge*

- Tudnotok kell, nagyon szeretlek titeket és bármi történjék... ki foglak hozni benneteket. Már ha sikerül engem kiszedni innen... - suttogtam, ahogyan egyszerre szorítottam erősen magamhoz az ikreket. Trixy bőgött mint egy kisbaba, Tate pedig szigorúan hallgatott, még levegővételét is szinte alig hallottam.

De hallottam mást:

Apa hangját és Fabiant, ahogy a szüleivel veszekszik odalent.

Tényleg ide hozta nekem őket. Valóban elhozta.

Amint elengedtem Trixyéket és megfordultam, Fabeset láttam meg a tükör előtt. Arca meggyötört volt, ám mosolygott, s az a mosoly őszinte volt.

- Mindjárt feljönnek - biccentett. - Csak időt kértem, hogy beszélhessek veled.

Az ikrekre nézett, akik megértették, hogy négyszemközt akar beszélni velem és azonnal magunkra hagytak minket.

Fabian ekkor a tükörre helyezte a tenyerét, s mélyen a szemeimbe nézett.

- Nincs sok időm, Zoe és neked sem, szóval hadarni fogok - mondta határozottan. - Van valami, amit el kell neked mondanom, ha netán a dolgok balul sülnének el és nem jutnál ki - ami nem fog megtörténni, de ha mégis -, tudnod kell. Arra kérlek ne mondj semmit. Nem kell rá válaszolnod, nem kell hogy viszonozd meg semmi, csak nem akarok azzal élni, hogy nem vallottam be neked...

A szívem a torkomban dobogott. Éreztem, hogy mi következik. Legszívesebben megszakítottam volna a szemkontaktust annyira elszégyelltem magam, de képtelen voltam valamiért.

- Szeretlek, Zoe Hardley - mondta ki. - Beléd szerettem és tudnod kell: ha nem ismer fel senki, találok módot rá, hogy kigyere. Ígérem - az utolsó szót már suttogta, s elengedte a tükröt.

Gyorsan elrohant, egyrészt hogy felhívja a családomat, másrészt meg azért, hogy megemészthessem közben a dolgot.

Tatenek igaza volt. Bejövök Fabiannek. Sőt, szerelmes belém.

Ilyen sem volt az életben, hogy Zoe Hardleyt egyszerre két fiú szeresse. Sőt, nem volt egyáltalán olyan, hogy szerelmes legyen bárki is belém.

- Erre? - hallottam meg apa hangját, s ez kizökkentett a valóságból.

Ne! Még nem készültem fel!

Visszahúzódtam a sötétségbe, s mély lélegzeteket vettem.

Tudtam, nem hátrálhatok meg most, de össze kellett kapnom magam valahogyan.

Nem szabad arra gondolnom, hogy apa nem ismer fel. Vagy Zeke. Vagy akár Lily.

Hárman vannak. Valamelyikük csak sikerrel jár. Csak egyetlen egy közülük kell hogy emlékezzen... és kint vagyok. Ismét szabad leszek, ismét magamhoz ölelhetem őket, alhatok, ehetek és ihatok, suliba járhatok, rajzolhatok, láthatom a napfényt... újra megtehetem azokat a dolgokat, amelyek olyan természetesek, olyan hétköznapiak és amik rettenetesen hiányoznak, még akkor is, ha csak egyszerű dolgok.

De bele élnem sem szabad magam. Benne lehet a pakliban, hogy soha többé nem jutok ki.

- Wow, ez valami eszméletlen! - hallottam meg Lily hangját közelről, s elmosolyodtam. Annyira hiányzott a legjobb barátnőm hangját hallani, hogy az hihetetlen. Könnyes is lett a szemem.

- Idebent van? - ez Zeke volt. Az én mindennél jobban szeretett bátyám.

- Igen, de csak akkor nézzetek a tükörre, amikor előjön. Mindjárt itt lesz. Kérlek - mondta Fabian.