Zoe Hardley 'catoptrophobiaban' szenved, ami annyit tesz, hogy fél a tükröktől... És nem is oktalanul.
Egy véletlen folytán egy régi tükör fogságában ragad. És csak egy módón juthat ki...
Ha így folytatom, a suliból fel fogják hívni anyáékat amiatt, hogy ennyit hiányzom, de nem érdekel. Most fontosabb az, hogy Zoenak segítsek, mint hogy egy unalmas tanórát hallgassak végig egy hamis emberekkel teli osztályban. Már temérdek üzenetet kaptam Arty "barátomtól", hogy miért nem vagyok suliban és hogy Miranda még mindig hajszolna, de minden alkalommal valami hülye kifogással leráztam. Közelebb éreztem Zoet barátilag magamhoz, mint bárkit eddig az életem során. És nem fogom cserben hagyni a barátomat!
A múzeumban ilyen időpontban csak kevés ember nézelődött, így könnyűszerrel találtam egy ott dolgozó embert, akit kifaggathattam. Egy jó megjelenésű, negyvenes éveiben járó szőke, zöld szemű hölgyre esett a választásom.
- Elnézést... - szólítottam meg. - Lenne rám néhány perce?
- Természetesen, fiatalember! - mosolyodott el.
- Igazából egy tárgy után érdeklődnék, nemrég vette meg a családom és egy nagyon érdekes legenda tartozik hozzá. Gondolom ismeri: az elátkozott fekete tükör, a boszorkánnyal és a bosszúval...
- Természetesen! Az egyik legkedveltebb legendám az összes legendával rendelkező tárgyunk közül. Mi érdekelné?
- Az, hogy tud- e esetleg róla valami mást is? Valami olyat, amit nem tesznek közszemlére.
- Tán csak nem félsz tőle? - nevetett fel.
Elmosolyodtam.
- Ugyan, dehogy! Csak van pár kérdés amire mindenképp szeretnék választ kapni. Történelem órán kaptunk egy projektet és ezt a témát egész érdekesnek tartottam.
- Akkor tedd fel őket! - bátorított a hölgy. - Talán lesz amire majd válaszolni is tudok!
Felsóhajtottam.
- Arról olvastam az interneten, hogy állítólag ha egy ember bekerül a tükörbe, mindenki elfelejti idekint. Eltűnik minden ami valaha is létezett róla.
- Igen, erről én is tudok. - bólintott.
- A kérdésem az, hogy hogyan juthat ki?
A hölgy elgondolkodott.
- Hmm. Ha jól emlékszem azt mondták valahol, hogy kintről kell felismernie őt valakinek. Valakinek aki korábban is ismerte őt.
- Ez lehetséges egyáltalán? Hiszen... ha nem emlékszik rá, hogyan ismerhetné fel?
- Igaz. Ez valóban egy jó kérdés. De szerintem ez nem pontosan így van. Valami módnak lennie kell, ami alapján eszébe juthat a kinti személynek az, aki bent rekedt. Nem hiszem, hogy ennyire véglegesen eltűnne. Az emberek érzik, ha valami hiányzik az életükből. Talán az üresség betöltése végett jut eszébe a másik. Nem igazán tudom, hogyan magyarázzam.
- Értem. Na és más mód? Nincs semmi?
- Nem tudok róla, sajnálom. - rázta meg a fejét.
- Eddig is sokat segített, köszönöm. Egy utolsó kérdésem lenne még.
- Hajrá! - mosolyodott el.
- A tükör... végleg magában tartja az embereket vagy egy idő után... hogy is mondjam? Megöli őket?
A nő beharapta az alsó ajkát, erősen gondolkodva.
- Ez egy nagyon jó kérdés. Nos, nem vagyok biztos ebben, de... ha a személyes véleményemre vagy kíváncsi, szerintem semmi sem örök. Nem hiszem, hogy az emberek benne maradnának örök időkig.
- Köszönöm a segítségét!
- Nincs mit! - biccentett.
Már épp fordultam volna meg, amikor elkapta a csuklómat. Visszafordultam.
- Figyelj... vigyázz azzal a tükörrel! Néhány éve még az én tulajdonomban volt és nagyon furcsa dolgokat láttam benne. Senki sem hitt nekem, de... azt hiszem két ember volt benne. Mögöttük pedig egy... egy árny. Néha beszédet hallottam a tükörből. És az árny... az árny az mindig ott volt. Nem tudom, te észrevetted-e, de vigyázz vele!
Meglepettségemben csak bólintottam, majd gyorsan elslisszoltam onnan.
Basszus! Ez a nő aztán tud. Két ember. Trixy és Tate? Na de ki lehet az árny? Mert biztosan nem Zoe. Mi van akkor, ha nagy bajban van?
Nekidőltem egy falnak kicsit gondolkodni, ám ekkor meghallottam egy ismerős hangot.
- Veszek majd egy motrot és motorozni viszlek vele, okés?
- És a cucc? Nekem most cucc kell, Arthur!
- Cuccot is szerzünk! Tudod, hogy mindig szerzek! Ne aggódj emiatt.
- Jól van. Te csak mindig mondod hogy ezt meg azt veszel, de... honnan lesz pénzed rá? Ennyire gazdag te sem vagy, hogy megengedj egy performanszos motrot magadnak! Márpedig én nem ülök rá bármilyen motorra! - ez Paula hangja volt, a csajé, akinek a bulijára nem mentem el. Valószínüleg összejöhetett Artyval.
- Nyugiiii. Fabiantól majd kérek rá pénzt! Amúgy sem kell neki vissza adnom, hisz olyan dúsgazdag, hogy nincs szüksége rá! Észre sem veszi majd, hogy pénzszűkében van!
- Úúú, szerinted fizetne nekem is egy mellplasztikát, ha járnánk? - kérdezte Paula.
- Persze cica! Csavard csak az ujjad köré!
Aztán nevetni kezdtek. Nekem viszont egyenesen hányingerem lett a viselkedésüktől. Eddig is tudtam, hogy Arthur egy kétszínű kurafi, de nem vettem róla tudomást. De már elég volt.
Kilopóztam a fal mögül és felé vettem az irányt, amint Paula elment.
- Ohhh! Fabian barátom, szia! Te itt? Hogy vagy? - kérdezte vigyorogva, majd megpróbált lepacsizni velem, de nem viszonoztam, csak rá meredtem. Leeresztette a kezét.
- Nem vagyunk barátok. - jelentettem ki mosolyogva. Szinte feltöltődtem, amikor kimondtam ezeket a szavakat.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Arty meglepetten nézett rám.
- Haver, ne viccelj már! - nevetett.
- Nem vagyok a haverod! Soha nem is voltam az.
- Mi? De... Fabes.
A megszólítás villámcsapásként ért.
- Ne szólíts így! Te ne! Mi nem vagyunk igaz barátok, Arthur. Elárultál. És az árulóknak nincs helye az életemben! - vetettem oda neki. - Ami pedig plasztikcica-Mirandát és Paulát illeti: nem szeretem az ilyen lányokat. Sőt... nem szeretem a vad bulikat, a piálást, a drogokat, az ismeretlenekkel való smárolást... nem az én világom. Keress magadnak olyan gazdag barátokat, akik pontosan így viselkednek. Mert én nem vagyok az és soha nem is leszek! - azzal pedig elsétáltam mellette.
Elegem volt, hogy mindenki csak kihasznál és játszadozik velem. Fabian Rider vagyok! És senki nem szórakozhat csak úgy Fabian Rider-el!
