Reflection(hungarian) //befejezett//

12.

*Fabian szemszöge*

- Fabian. - suttogta Zoe.

- Mi az? - kérdeztem.

Szipogni kezdett.

- Meg fogok halni.

- Tessék? - kérdeztem hitetlenül. - Miről beszélsz?

- Meg fogok halni.

A tükör felé fordultam.

- Ne viccelődj.

- Nem viccelek. - felelte. - Az ikrek eltűntek. Sehol sem találom őket. Azt hiszem ... meghaltak. A tükör eltűntette valamilyen módon őket. Én vagyok a következő. Érzem, hogy hamarosan engem is megöl. Hogy hová kerülök ezután ... azt nem tudom. De remélem, nem a pokolra.

- Zoe, ne aggódj. Időben ki foglak hozni onnan. Ígérem.

Zoe hangtalan sírásba kezdett.

- Attól félek, ez lehetetlen, Fabes.

- Nem. Mindjárt tárcsázom Lilyt és ...

- Lejárt az időm. - suttogta.

- Ne, Zoe! Zoe, ne! - kiáltottam.

Észrevettem, hogy valami furcsa sötétség elkezdi befelé szívni.

Egy utolsó könnycsepp lefolyt a szemén, ahogyan felém nyújtotta a kezét.

- Ég veled! - ez volt az utolsó szava, mielőtt teljesen el nem tűnt volna a sötétben.

Ott álltam, a megfeketedett tükör előtt. Nem hogy a saját tükörképemet, de semmi mást nem láttam benne.

Elveszítettem Zoet.

Hirtelen úgy éreztem, valami fojtogatni kezd. Erősen szorította a torkomat. Két kéz volt az.

Kezeimet az engem fojtogatóéra tettem, megpróbálva lefejteni őket a torkomról.

Nem sikerült. Erősebb volt nálam.

Ahogy előre pillantottam, sápadt tükörképem nézett vissza rám. De nem voltam egyedül ott.

Egy nő állt mögöttem. Vörös ruhája annyira hosszú volt, hogy a lépcső aljára is leért. Az ajkai szintén vörösek voltak, ahogyan a haja is. Gyönyörű szép volt. Nem annyira, mint Zoe, de így is gyönyörű. Ő volt a fojtogatóm.

- Velem jösz, Fabian? - kérdezte, csilingelő hangon.

Teljesen megbabonázott.

- Veled ... megyek. - a szám akaratlanul is mozgott helyettem. - Veled tartok, ahová csak akarod.

A nő elmosolyodott, majd erősített a szorításon.

Fényt láttam.

Ez lenne a fény az alagút végén?

Oda szeretnék menni.

Mert ott minden gyönyörű és minden rendben lesz.

Igen. Tudom, hogy így lesz.

- Fabian! - az ijedt hang olyan határozottan rázott vissza a valóságba, hogy jómagam is megijedtem.

Éreztem, hogy már véges a levegőm, de a hang folytatta.

- Fabian, ne menj vele! - kiáltotta.

Zoe.

Ez Zoe.

- Zoe ... - szerettem volna kimondani a nevét, de csak bugyborékoló hangok törtek fel belőlem.

- Már késő! - suttogta a vörös nő a fülembe.