Reflection(hungarian) //befejezett//

13.

Sziasztok! Nagyon sokat késtem a résszel és tudom hogy utáltok *egy horribilis perszóna vagyok, pls*, de azért remélem ez a rész elnyeri a tetszéseteket.:) Még egyszer: bocsánat!!!

*Zoe szemszöge*

Becsuktam a szemeimet.

- Tate és Trixy. - mondtam ki.

Semmi.

- Tate és Trixy Smith.

Ismét semmi.

Talán el is kell képzelnem őket.

A lelki szemeim előtt már ott is lebegett az arcuk.

- Tate és Trixy. - ejtettem ki a nevüket még egyszer.

- Basszus... - suttogta valaki elfojtott hangon, mire megfordultam.

Ott álltak előttem.

Mindketten.

Épen és egészségesen.

Tate és Trixy.

Én és Trix szinte egyszerre rohantunk egymás felé, majd egy szoros ölelésbe fogtuk a másikat. Megnyugtató érzés volt, hogy nem vagyok már egyedül. Ismét velem vannak.

- Hol voltatok ilyen soká? - kérdeztem.

- Elvesztlődtünk. - vallotta be Trixy. - Aztán meghallottuk a hangodat és... itt termettünk. Hogyan csináltad?

- N... nem tudom. - vallottam be. - Ezt igazából Fabian fedezte fel.

- Fabian, mi? - horkant fel Tate. - Zseniális.

A fiú felé fordultam.

- Örülök, hogy minden rendben veled. - öleltem át, amin igencsak meglepődött, de azért vissza ölelt. Hiányzott Tate, még akkor is, ha rettenetesen megbántott. Végül is az én hibámból vesztek el mindketten.

Nem volt kedvem ismét veszekedni vele. Nem akarom többé egyiküket sem elveszíteni.

- Beszéltem vele. Tud rólatok. - jelentettem ki.

- Fabes? - kérdezte Trixy.

Bólintottam.

- Járt már a legjobb barátnőmnél, Lilynél is. Úgy tűnik, ránk mosolygott a szerencse, ugyanis Lily hisz neki. Beszélni fog apuval.

- Ez komoly? - Trixy szinte felsikított. - Jézusom, ez annyira jó! Hallod ezt Tate? - fordult a testvére fele.

De Tate csak fapofával bámult rám továbbra is.

- És szerinted meggyőzi őket? - kérdezte a fiú.

- Te nem ismered Lilyt. Ha valaki meg tud győzni embereket... az ő.

Még mindig kételkedett.

- Oké, tegyük fel: meggyőzi. Mi van, ha egyikük sem ismer fel? Hisz gyakorlatilag kitörlődtél az emlékezetükből, eltűntél a családi fotókról, az adataid megsemmisültek... nincs rá garancia, hogy sikerül.

Lesütöttem a szemeimet, de közben vissza kellett tartanom a dühömet is.

Nem hiszem el, hogy Tate megint ezzel jön. Már megint ez a felemésztő pesszimizmus...

- Akkor nem fog. De legalább nem úgy maradunk idebent, hogy meg sem próbáltuk. - jelentettem ki.

Ez sem volt neki elég.

- Ha nem sikerül... mindent meg fognak tudni. A tükörről. Rólunk. Ebből semmi jó nem sülhet ki. Boszorkányságnak tartják majd és ki tudja mit tesznek velünk... Nem jó ez így. Veszélyben vagyunk. - fogta a fejét Tate. - Nem... Nem kellett volna külső segítséget kérnünk.