- Mondd el, hogy hogyis kerültem én a képbe!-förmedtem rá.
- Ssh. Kérlek.. Nem akarok most evvel törődni.-forgatta a szemeit.
Elindult a nappalink irányába, levetette magát a kanapéra és becsukta a szemét, mint aki épp hazaért volna egy fárasztó nap után. Teltek, múltak az órák, ő pedig csak ott feküdt meg se mozdult. Megijedtem. Abban a pillanatban ösztönösen megnéztem, hogy lélegzik e még. Rátettem a nyakára az ujjamat. Pechem volt. Abban a pillanatban kinyitotta a szemét, evvel jól rámijesztve.
- Aah.-léptem sikítva hátrébb egyet.
- Mi a baj?- kérdezte nyugodt tekintettel, bár a szája jobb sarkában egy aprócska mosoly bújt el.
Nem sokáig volt időm itthon lenni, mennem kellett a húgomért a suliba és ezt valahogy tudtára kellett adnom.
- Semmi. Figyelj... nekem most mennem kell vissza a suliba.- néztem a lábamat és a földet felváltva.
- Megyek veled.
- Nem, nem jössz.- kaptam fel a tekintetem a földről.
- Mostmár kötelességem vigyázni rád!- nézett komoran a szemembe.
- Mi? Miért?- kerekedett el a szemem- Ne titkolózz már!
- Nem titkolok előled semmit!- mosolygott.
- A viszont nem látásra.- toltam testét az ajtó irányába.
- Jó. Oké. De hívj ha bajban vagy!
- Nem foglak.-mondtam majd egy laza kis mozdulattal kikapta a kezemből a telefonom és már pötyögte is a számát. Legalább a nevét megtudtam. Oliver...
- Oliver.. -duttogva olvastam.
- Igen. Szükséged lesz még rám hidd el!-morogta az orra alatt, körbe nézett az előszobában, szemeivel végigmérte a falon lógó képeket- Majd találkozunk!-köszönt el.
A kedves idegen sarkon fordult és kilépett a házból. Óvatosan körülnézett, majd mint aki itt sem járt eltűnt a sivár utcán. Meglepő módon sehol nem láttam mikor utánaléptem. Bezártam a házat és elindultam. Megrögzöttem figyeltem minden kis neszt körülöttem. Útközben láttam pár lógós diákot, de egyikük sem mutatott feltűnőbb viselkedést. Ám az iskola parkolójába a kocsim előtt figyelmes lettem valakire, közelebb mentem és megláttam őt! MIT KERES ITT?
- Te mit keresel itt?- kérdeztem meglepetten.
- Neked is szia...
