- Hova utaztok?- kérdezte hirtelen.
- London.
- Miért vagy ilyen távolságtartó? Vagy van barátod? Úristen, elnézést! Nem akartam bunkó lenni.- mentegetőzött.
Nem tudtam válaszolni. Oké, nincs barátom..., de akkor sem akarom, hogy rám akaszkodjon. A probléma újabb problémát hozna magával. Leblokkoltam, meredt tekintettel bámultam előre.
- Hahó... Liv?
- Kérlek hagyj a gondolataimmal most.
- Butus vagy. Én itt leszek még egy darabig, ha beszélni szeretnél.-fordult az ablak felé kissé sértődött hangulatába.
Komolyan? Még ő van megsértődve? "Tipikus pasi, bár..."- gondoltam magamba, vettem egy mély levegőt...
- Nem, nincs barátom.
Ahogy kimondtam, Robin rögtön felkapta a fejét.
- Nem ezért volt furcsa az előbbi... dolog.
- Hanem?-nézett rám kisfiús tekintetével.
Zöld szemeivel rabul ejtett. Legszívesebben elmosolyodtam volna. Ehelyett inkább belekezdtem a magyarázkodásba, ami odáig fajult, hogy tudomást szerzett pár dologról az életemből. Nem tudom ki ő, vagy hogy miért tettem. Csak folytattam és folytattam... Nem fogytak el a szavaim, talán még a szám is kiszáradt közben. Mondataim egészen összekavarták a már magában is összekavarodott-zavarodott történetem. Sugárzott valamit. Valami olyat amitől bíztam benne. Csak mi voltunk a gépen, senki más. Megszűnt a külvilág - eltűntek a beszélgető/alvó emberek - felszabadultam... legalábbis erre a pár órácskára. Elmondtam neki hogyan távolodtak el a legjobb haverjaim tőlem, melynek okát én sem tudom felfogni. Valamint, hogy hogyan botlottam a szomszéd srácba, nevetve meséltem neki azt a részt mikor rányitottam miközben épp kezei társaságába temetkezett a paplanjával, nevetett rajta, hmm legalább nem csak én tartottam viccesnek a helyzetet. Meséltem Oliverről, a srácról, akit ott kellett hagynom egyedül... A hugomról is beszéltünk, hogy milyen közel állunk egymáshoz, mert a szüleink nem éppen vannak mindig otthon. A történet innen egy kis hazugsággal folytatódott... Szüleimről nem sokat mondtam, sem a mostani helyzetről. Nem kell az, hogy bárki is tudjon ezekről vagy esetleg ítélkezzen felettünk, így hazudtam. Behazudtam neki, hogy a szüleim a munkájuk miatt költöztetnek magukhoz Londonba, így mosollyal az arcunkon hagytuk ott a volt lakóhelyünk és költözünk egy számomra idegen városba. Nem mutattam ki mennyire nem akartam ezt az egészet.
- Héj. Ez nem ér.- boxoltam a karjába- Én alig tudok rólad valamit. Most te mesélj.
- Nos... ezek után már biztosan tudom, hogy az én sztorim szerencsétlenebb, mint a tiéd.- villantott felém egy kisebb műmosolyt- Hol is kezdjem? Hm. Talán ott, hogy ez nem az én világom, hanem az apámé. Most nyitott egy új iskolát itt Londonban és ha tetszett, ha nem vele kellett jönnöm. Egy cseppet elborult az agya mióta anyám nos érted... meghalt.
Nem engedte, hogy közbe szóljak és nem is lenne illendő dolog, így megsimogattam a karját. Odabújtam hozzá, hagytam hagy folytassa.
- Szóval azóta máshogy bánik velem, tudod ez a tipikus "Csináld ezt, csináld azt...". Viszont valamit be kell valljak, mert nem bírom tovább, hogy ne mondjam el...
