Engedj el! (BEFEJEZETT)

25. fejezet

Úristen már lassan 30 ezren olvassátok a sztorit *-* Sose gondoltam volna, hogy ilyen népszerű lesz és köszönök minden kommentet, csillagot, követőt, nyugodtan jöhet tovább :D

Pár hete kaptam egy újabb díjat és amilyen hanyag vagyok csak most teszem ki, de nagyon köszönöm, aki jelölt ^^ (a végén lesznek majd a kérdések)

JÓ OLVASÁST!

Miért kell bántania? Miért kell kínoznia? Nem elég az, hogy már egy hete itt tart a sötétségben?
Nem hiába figyelmeztetett anyám. Ő tudta milyen. Tudta, hogy ilyen kegyetlen és próbált tőle menteni, de megint a magam feje után mentem és megjártam. Persze én is tudtam, hogy az apám rossz ember, de elvakított az iránta való szeretetem.
Kiskoromban láttam mit művelt anyámmal. Miként rángatta fel a hajánál fogva a földről, miként lökte az üveges szekrénynek amiután a kórházban össze kellett varrni a könyökét, de én csak álltam ott, mint egy báb és végignéztem.

- Sajnálom- felzokogtam.

Belülről rágott a bűntudat és már nem tudtam elmondani anyámnak, mert meghalt. Végleg itt hagyott vele.

Figyelnem kellett volna a jelekre. Észrevenni, hogy soha nem tudok eltűnni. Fogalmam sincs hogy tett szert ilyen befolyásra az apám, de szerintem bárhova is mentem volna, akkor is megtalál.

És már megint itt vagyunk. A szökésemen gondolkozok, de feleslegesen, mert ha innen mégegyszer valaha is kikerülök, akkor is maximum vagy húsz kigyúrt szekrénnyel.*

Hirtelen nyílt az ajtó és világosság töltötte meg a pincét.
Egy közel két méteres fickó jött lefelé. Természetesen apám egyik embere volt, bár nem mondanám csúnyának.

Tudni kell, hogy szinte majdnem mindegyik "testőre" kopasz, kigyúrt, tetovált fazon, de ez itt egész jól nézett ki. Barna haja és zöld szeme volt. Egy fekete pólót, fekete bőrkabátot, farmert és bakancsot viselt.

- Gyere fel! Apád hívat- mondta érzelemmentesen.

Lassan felálltam és elindultam felfelé. Kívülről lazának nézhettem ki, de belül remegtem. Minden neszre figyeltem, hátha el kell ugranom valami vagy valaki elől, esetleg megpróbálnak megint elkábítani.

Elértem az ajtóig. A hirtelen fénytől hunyorítanom kellett, de pár perc után hozzászoktam.

Elindultunk apám irodája felé. A házunk tele volt az embereivel. Benéztem a nappaliba és láttam, hogy az egyik a fényképalbumokat nézegeti.

- Hé! Azt azonnal tedd le!- indultam meg a fickó felé, de a "kísérőm" a vállamnál fogva visszatartott. - Engedj el te idióta!- kiáltottam rá, és próbáltam kiszabadulni.

- Mert, ha nem mi lesz?- kérdezte gúnyosan az albumos hapsi. - Megütsz?- nevetett nagyképűen. - Szerintem először Mike-kal bánj el!

- Mike?- kérdeztem zavartan miközben hátrafordultam.

Az nem lehet. Tényleg ő az?

- Gyerünk innen!- szólt rám, majd megfogta a vállamat és tovább taszigált apám irodájáig.
Bekopogott, majd egy "igen" után belökött az ajtón és magamra hagyott vele. A szörnyeteggel, akivel együtt éltem.

- Melissa- állt fel apám a székből és odajött elém, de mikor észrevette, hogy nem fogok mozdulni, inkább visszament az íróasztal mögé. - Látom a haragod még mindig nem csillapodott- sóhajtotta.

- Te most viccelsz velem?- kérdeztem felháborodva. - Elraboltattál, majd idehozattál és egy hétre bezártál egy rohadt sötét lyukba! És képzeld! Most találkoztam Mike-kal, aki baromira nem hasonlít arra az aranyos kisfiúra, aki volt, mert a drága apám egy kibaszott bűnözőt csinált belőle! Ó, mond, csak nem rúgta át a labdáját a mi kertünkbe?