Engedj el! (BEFEJEZETT)

28. fejezet

Sorry mindenki! Tudom, hogy kicsit későn hoztam a részt, de sűrű hetem volt, és szerintem a következő is ilyen lesz 😕
De jó hír! 4 napos szünet🎉🎉

Azonban minden jó hír mellett van egy rossz is 😟 Már csak max 3 rész lesz ebből a történetemből, de már írok egy másikat is, szóval no problem ☺

JÓ OLVASÁST!

- Chris!- kiáltottam, és két fickón áttörve, odajutottam hozzá.

- Melissa- nyöszörögte.

- Hé, hé, hé. Nyugi, itt vagyok- mondtam miközben kezeimet arcára tettem. - Mit csináltatok vele?- felálltam és úgy kiabáltam.

- Nyugi szivi. Csak néhány ütést kapott- röhögte el magát az egyik.

- Szerinted ez vicces?!

- Hát én jól szórakozok rajta. Na és ti fiúk?- kérdezte a társaitól.

- Beteg állatok vagytok mind!

Chris közben feltápászkodott mögöttem.

- Hé! Fogjátok le!- kiáltotta az előbbi fickó.

- Nem!- szóltam miközben végig a szemébe néztem. Ha tekintettel ölni lehetne, akkor ő már biztos a koporsóban pihengetne. - Engedd el- mondtam halkan, vészjóslóan.

- Mert, ha nem mi lesz? Beárulsz apucinak?- kérdezte gúnyosan és mindenki elröhögte magát.

- Nem Lucas, hanem mehetsz majd újra dolgozni a szeméttelepre- szólalt meg valaki a hátam mögül. Mike volt az. Hál' istennek!

A falnak dőlt összekulcsolt kézzel. Mintha a többiek már nem lettek volna olyan jó kedvűek, mindenki hallgatott.

- Mi az, véded ezt a kis ribit?- kérdezte Lucas.

Lucas magas, barna hajú, sötét szemű fickó volt és lerítt róla, hogy a nyílt agresszió hozza lázba.
Mike ezzel szemben alacsonyabb volt, de ugyanolyan izmos és az ő megjelenése inkább tekintélyt parancsoló.

- Melissa, Chris... menjetek fel- mondta Mike miközben le nem vette szemét Lucasról.

- Mike..- szólaltam meg, de félbeszakított.

- Most!

Chris és én megindultunk a szobám felé. A lépcső tetején még hallottuk, ahogy Mike kiosztja Lucast, de azután bezárult az ajtó.

Megfordultam, de nem tudtam szóhoz jutni, mert Chris egyből lecsapott ajkaimra. A kezét a derekamra csúsztatta, és olyan szorosan préselt magához, amennyire csak tudott.
Mikor elváltunk, mindketten ziháltunk.

- Annyira hiányoztál- mondta és ismét megcsókolt. - Miért mentél el?- nézett a szemembe.

- Nem mentem el... elraboltak. Apám egyik embere hónapokig figyelte Hannaht és az apám pontosan tudta, hogy New York-ba megyek majd, ezért csak várt a megfelelő alkalomra. Sajnálom, nem akartam, hogy aggódjatok.

- Hé, hé, hé. Ez nem a te hibád- az arcomat a tenyerébe fogta és úgy mondta tovább. - Csak nagyon megijedtem. Pár órája még ott fekszel mellettem, aztán mikor felébredek sehol se vagy. Iszonyat hosszú volt ez az egy hónap nélküled. Azt se tudtam hol keresselek. Hannah-val végig kérdeztük a várost, de senki sem ismert fel.

- Mert nem akartam, hogy észrevegyenek. Éveken át apám ellenőrzés alatt tartott és sehova se mehettem. Mindent megszabott. Hogy kivel, hova és merre mehetek. Nem akartalak belekeverni, sőt Hannaht se és ezért nem értem hogy találtál meg- húztam fel gyanakvóan a szemöldökömet.