Tűz, Víz, Repülő (befejezett)

Harmadik fejezet

Arra riadok fel, hogy jéghideg a testem. Amiért hirtelen kapálózni kezdek, leesek a hátsó ülésről, a piszkos, sáros földre. Sírni volna kedvem, annyira nem érzem a kezemet és egyéb testrészeimet, na meg a szerencsétlenkedésem is hozzátesz. Az autó szűk, és kényelmetlen, legalábbis jelen helyzetemben. Üvegek csattogását hallom, valószínűleg én okozom. Felnézek: az ég már nem koromsötét, azaz virrad. Már azt hittem, az éjszaka örökké tart.

Nem is tudom hogyan, de kikászálódom a kocsiból. Bár ne tenném. Hihetetlen, de még az eddiginél is nagyobb hideg fogad. Felnyögök, a földön fetrengve, elég hangosan ahhoz, hogy Katona vagy ki, észrevegyen.

-Szép reggelt! – mondja keserves arccal.

-Neked is – aztán szétnézek. Mindenhol száraz fű van, és néhány terebélyes, ugyanakkor csupasz bokrot is megpillantok. Látom, hogy pontosan mellettünk húzódik az autópálya. Értetlen fejet vághatok, mert hirtelen semmi sem ugrik be. Valami motoszkál bennem, tudom, hogy történt valami, de nem tudnám megmondani, hogy mi. Ezért is teszem fel teljesen természetesen a kérdést a fiúnak:

-Amúgy te ki vagy, mert az száz, hogy nem Katona. Bár teljesen úgy nézel ki – nem kelek fel, jó nekem a hűvös földön. A srác unottan telepedik le mellém, ami azt jelenti, ez hosszú sztori lesz.

-Szóval te nem tudod, hogy ki vagyok? Remek. Király – sóhajt csalódottan – Nem félsz te, hogy elrabollak vagy ilyesmi?

Bólintok. Már hogyne félnék? Igenis félek, de attól még szimpatikus, és egyébként sem volt időm ilyeneken aggódni. Na, ekkor ugrik be minden. Az egész éjszaka, az összes érzés. Úgy érzem meg fogok halni, legalábbis a lelkem, nem vagyok én alkalmas ilyen nagy terhekre. Azért csak csendben megvárom a fiú válaszát.

-Lényegében Katona vagyok. Csak egy másik. A nevem Katona Leó. Az általad ismert Katona pedig, Katona Noé. Gondolod, miért hívja mindenki Katonának – nevet, de nem igazán, csak úgy szánakozva – Mert a Noé milyen gyerekes már!

-Várj! Akkor te most a testvére vagy? – bukik ki belőlem a felismerés.

-Az ikre.

-Na ne! Ez nem lehet igaz! Hogy-hogy nem tudtam a létezésedről? – marad tátva a szám.

-Jó kérdés... Tavaly még a ti sulitokban kezdtem az elsőt, aztán átiratkoztam egy másikba. Szörnyű egy hely volt, mindenki bunkó és mű, na meg üresfejű. Ami azt illeti még te is, leszámítva, hogy bunkó vagy.

-Ezzel muszáj lesz egyetértenem – semmi értelme sincs megsértődnöm. Csak a szín tiszta igazságot vallja. Féloldalasan mosolyog.

-A szüleink elváltak, nem élek együtt Noéval. Szerintem bele is döglenék.

Eláll a szavam. Ismernem kéne Leót, de elsőben olyan zavarodott voltam, hogy bizonyára egy embernek gondoltam az ikerpárt. El voltam foglalva.

Miután ezt megbeszéljük, még vagy száz megválaszolatlan kérdésem marad, de egy pár dolog így legalább érthetővé válik. Elveszek a gondolataimban, mélyen és erősen agyalok. Mindenen, amit fel kell dolgoznom. Időközben ténylegesen is felkel a Nap. Ez kicsit melegít, de annyira nem, hogy ne fagyjak meg. Feltápászkodom, és mozgok egy keveset. Egy tisztás szélén vagyunk, körülbelül kétszáz méterre egy erdőtől. A kilátás kifejezetten szép, ha nem lennének mögöttes zavaró tényezők, még élvezni is tudnám. Nagy levegőket veszek, a füst szag eltűnt. Mennyivel könnyebb így elviselni ezt a borzalmat. Túl tisztán játszódik le előttem újra, meg újra a robbanás, azelőtt, mielőtt elmenekültünk volna. Emlékszem, hogy alig hallottam, most viszont már kitűnően. Ott hagytam a családomat, és bele sem merek gondolni, hogy ez milyen rossz lépés volt. Csak remélni tudom, hogy nem sérültek meg, és hogy mostanra már biztonságban vannak.