Tűz, Víz, Repülő (befejezett)

Huszonkilencedik fejezet

Nagy puffanással gurulok a kemény földre, ma már negyedjére. Olyan szűkös az ágynak nevezett emelvény, hogy ha én egyszer elszundítok és megtámad a sok rémálom, akkor biztosan odalent végzem. Henrietta azt mondta, hogy nem csak kapálózok, hanem kiabálok és visítok is álmomban. Sejtem milyen kellemes szobatárs lehetek, de a lány egyenlőre egy szót sem szól. Talán megértésből, talán sajnálatból, de lehet csak udvariasságból. Már nem ismerem az embereket, bár nem mintha eddig ismertem volna őket.

Nem tudom elterelni a gondolataimat, megváltás mikor alszok. Állandóan agyalok valamin, szerintem pár napon belül beleőrülök. Őszintén szólva nem bánnám, úgy sincs már olyan sok veszteni valóm, de addig is szenvedek. Szó szerint kín minden egyes másodperc, és még csak tenni sem tudok ellene. Felemészt a fájdalom.

Nem nagyon szólalok meg amióta itt vagyunk, úgy érzem, hogy figyelik minden egyes mozzanatomat. Bár számtalanszor végigvizsgáltam a szobát, és semmiféle kamerát nem találtam, mégsem tudom elhinni, hogy ezek a mocskok felügyelet nélkül hagyjanak. Mintha kutyák lennénk, úgy bánnak velünk. Még szerencse, hogy itt megbecsülik a jószágokat. Láttam, hogy hűségesen loholnak a sok feketeruhás nyomában idebent, mikor elvittek meggyógyítani. Az orvosnőnél is volt egy hófehér kisebb, és egyenlőre ő a legszimpatikusabb teremtmény a fajtájukból. Úgy ugrált rajtam, mintha ismerne valahonnan. Végignyalta az arcomat, sőt még a fájó karomra is rácsücsült, hátha attól gyorsabban rendbe jön. Megmosolyogtatott egy röpke pillanatra. Képtelen vagyok utálni őt, habár gyűlölök mindent, amihez a párducoknak közük van.

Négy nap telt el azóta, hogy szinte tökéletesen helyrehozták a fizikai állapotomat. Sehol egy horzsolás, sehol egy lila folt. Az alkaromon viszont még mindig látszik a varrat, ami a kapott lövedék általi nyílt seb egykori helye. Szerintem tele nyomtak fájdalomcsillapítókkal, de mára már kimúlt a hatásuk. A fejem azóta pokolian lüktet.

A szoba, ahol vagyunk olyan, mint egy zárka. Sehol egy ablak, szürkék a falak, ellenben állandó a vakító fény. El van kerítve egy zuhanyzó és egy vécé, na meg áll a sarokban egy asztal is székekkel. Az ajtó természetesen zárva van, még kilincse sincs. Felette lóg egy ódivatú óra, nem illik a képbe. Néha bejönnek ételt osztani, de egyébként nem törődnek velünk. Végül is kisajátítottak minket, ez volt a cél, most már hadd sínylődjünk halálunk napjáig!

Lassan tápászkodok fel, nincs hova sietnem. Henrietta egy pohár vizet szürcsöl, közben végig engem bámul. Ki nem állhatom, hogy ilyen szánalmasan viselkedek. Érzem a megvetést a lány arcán. Ő sokkal erősebb nálam. Felülök az ágyra, a vékony takarót szorongatom mérgemben. Szívem szerint elbújnék, senkinek sem kéne látnia, hogy hogyan szenvedek. Túlságosan visszataszító.

-Enned kéne - biccent a reggeli irányába. Délután három van, a gyomrom hangosan korog. Talán Henrietta is meghallhatta. Törődik velem, mi több próbál segíteni. Henrietta jó ember, nem olyan, mint én.

Közelebb húzom magamhoz a kásás ételt. Kissé megszilárdult eredeti állapotához képest, de ehetőnek tűnik. Lassan kanalazni kezdem, az íze viszont rettentő. Érzékelhető az undor az arcomon, mert Henrietta elmosolyodik.

-Hát nem díjnyertes kaja - jegyzi meg.

-Szinte ehetetlen - fintorgok, de azért folytatom a falatozást.

-Szakácsnak tanultam - mondja váratlanul. - Aztán meg akartam bukni, mert úgy véltem az étel csak tönkreteszi a szépséget.

-Étel nélkül létezni se tudnál - nyelek egy fájdalmasat.

-Jól tudom... - sóhajtja.

Olyan jóleső a beszéde, azt akarom folytassa még.

-Mi az igazi történeted? - kérdem. Felcsillan a szeme, mintha csak erre várt volna. Fürkészi arcomat, mintha csak azt kérdezné 'Tényleg akarod hallani?'. Bólintok bátorításképpen. Habozik egy keveset, de aztán belekezd.