Tűz, Víz, Repülő (befejezett)

Huszonnyolcadik fejezet

Nem tudom pontosan felidézni az elmúlt egy óra történéseit. Olyan, mintha nem csak a hely, hanem vele együtt az emlék is elégett volna. Egyedül csak cafatok maradtak, éppen azokat gyűjtögetem, amíg el nem kábulok.

Biztos vagyok abban, hogy a tudatalattim tehet róla, apa meg tudná magyarázni. Az agyam rosszul reagált a sokkra és egyszerűen kitörölte azt a bizonyos intervallumot. Talán idővel emlékezni fogok, de most csak elmosódott emlékképek lebegnek előttem a sötétségben. Na igen, már megint egy szűk kalitkába zártak, hátha felülkerekedik rajtam a pánik.

Elterelem a figyelmemet a bezártságról, hogy koncentrálhassak. Visszavezetem a gondolataimat az utolsó tiszta mozzanatra, onnan kezdek keresgélni.

Leó a kezemet szorongatja, a háttérben káosz van. Az emberek kiáltozni kezdenek, a falak omladoznak. Hallom, amint Leó felismeri, hogy ez földrengés. Alig bírom elhinni, valahogy ez már túl tragikus. Később kiderül, hogy ez mesterséges földrengés a párducok által - hogy is ne lenne az? Homály.

Legközelebb már talpon állok, Leó pedig még mindig erősen szorít. A fél lábamon átázik a zoknim, ugyanis azon nincs cipő. A kavalkád közepette meg sem lepődök, hogy néhányan nekem jönnek, kizökkentenek az egyensúlyomból, majd ismét a földre kerülök. Megesik, hogy párszor fel kell küzdenem magam. A legrosszabb mikor egy kődarab esik a vállamra. A nehezéktől alig kapok levegőt. Ezek után Leó egész testével védeni kezd, bár így meg őt érik az ütések. Esünk még egy párat. Újabb homály.

Máshol vagyunk. Úgy értem egy másik sarokban. A látásom tiszta, de mégsem áll össze a kép. Ide-oda cikázó emberalakok, tűz, por, víz, minden ami szükséges egy katasztrófához. Apró léptekkel haladunk előre. A fiú az oldalamon magyaráz valamit, de nem mindent értek, illetve nem mindenre vagyok képes figyelni.

-Arra van...megpróbálták kiásni, mert az egész el volt torlaszolva. Talán sikerült, de...

Őszintén szólva nem jövök rá, hogy mire céloz, de hagyom, hogy vezessen, nincs más választásom. Talán még az sem zavarna, ha itt és most meghalnék. Csak egyedül ő bosszant, csakis miatta érzek bűntudatot. Kellett neki megcsókolnia.

A számhoz kapok. Olyan cserepes és száraz, mint a sivatag. Arra várok, hogy újra érezzem az ajkát az enyémen. A csoda viszont nem tér vissza, a gyönyörűség odaveszett. A vágyak nem kapják meg amit követelnek. Érezhetek mindent, de csak rosszat; olyat, ami kínoz. Kár, hogy ő jó volt. Az egyetlen szépség. Néhány perc a tiszteletére, aztán ismét elmélyedek a múltban.

Megjelenik Anna koszosan és megviselten. Nem tudom hogyan kerül oda, de ott van. Beszél, mi több hadar, de vagyok annyira háborodott, hogy fel sem tűnik, hogy hozzám.

-Róza, az Istenit! - kiált fel türelmetlenül. - Hol az anyám? Láttad? Meghalt? Az apám áruló, de anya...

-Ő is - nyöszörgöm. Gyűlölöm magam, hogy nekem kell elmondanom. Gyűlölök mindent és mindenkit érte. Mélyre ás, elgondolkodik. Látom az arcán, hogy küzd önmagával. Egy percig sem irigylem, neki sokkal rosszabb. A szülei elárulták; nem csak a városát, hanem őt is. Kötve hiszem, hogy lehet ennél súlyosabb bűnt elkövetni. A hamisított szeretet a legádázabb.

Ettől függetlenül rajta áll minden, és semmi okom megkérdőjelezni, ha most helyben hagy minket. Habár őszintén remélem, hogy nem fog.

Eltűnik az arcáról a bizonytalanság, felpillant ránk.

-Kijutunk végre innen. Gyertek! - elszántabb már nem is lehetne. Pisztolyát forgatja a kezében, nézelődik nehogy egy párduc közeledjen.