Tűz, Víz, Repülő (befejezett)

Tizedik fejezet

Eső.

Eső illat, esőcseppek, ahogy az aszfaltra csapódnak, ahogy végigfolynak a vállamon, és ahogy átveszik a hatalmat a világ felett. Elmossák a vért, eloltják a tűzet, megtisztítják a múltat. Szaporák, egyre nagyobb cseppekben, gyorsabban érnek a földre. Átáztatják a ruháimat, de mit érdekel engem? Meg fognak betegíteni, dideregni fogok tőlük, de senki sem veheti el tőlen az érzést: a szabadság, a tisztaság érzetet. Az arcomat az ég felé fordítom, hogy mossák el a fájdalmamat. Annyira hiányzott ez a száraz, füstös, rideg tél után, hogy valóban nem bírok betelni vele. Túl szép, hogy igaz legyen.

Aztán ágyúgolyószerű hang szökik az égbe, amire először azt hiszem, hogy a feketeruhások okozzák, de aztán a villámló kísérettel kiegészül a kép. Azok a tomboló viharok, amik elveszik az eső szépségét.

Fedezékbe kell vonulnunk; de a környéken minden tiszta rom. Húsz perce most először nézek a barátaimra. Anna falfehér, Leó pedig fel-alá járkál, szokásához hűen. Annyi minden befolyásol minket ebben a pillanatban; teljesen összezavarodunk. Most már csak vissza kéne valahogy jutnunk a valóságba, és ezt én teszem meg elsőként.

-Srácok, menjünk innen! Most, ha lehet! - azzal megfogom Anna hideg kezét, és óvatosan elhúzom magam után. Tudom, hogy pár perc, és visszatér a bátorsága, de addig is segítek neki. A fiú szívesen hagyja el a terepet, azt javasolja menjünk vissza Annáék házába. Csakhogy az körülbelül fél órányira van,és még sok minden történhet annyi idő alatt.

-Szerintem ez nem jó ötlet - vallom be - Keressünk valami közelebbi helyet!

De ez majdnem a városközpont, ahol semmi sem ép. Futni kezdünk a külvárosi részek felé, ellenkező irányba Annáéktól, de pontosan Almavölgy felé. Görcsbe rándul a gyomrom; csak azt ne.

-Nincs messze az otthonom, talán még sértetlen - magyarázza Leó. Hirtelen a nagy, luxusház ugrik be, de aztán ráeszmélek, hogy a fiú nem az apjával él, szóval valami egyszerűbb lakásban lakhat. Jól hangzik az ajánlat.

Hamarosan megérkezünk az utcájukba, és lassan a háza elé. Eredetileg szép, takaros házról lenne szó, ami alig három szobás, de most az egészet feketeség borítja.

-Ne - nyögi Leó. Ez az egyetlen dolog, ami kijön a száján.

-Tovább! - utasít Anna, aki ismét a legmerészebb közülünk. Lassítok a tempómon, nem bírom olyan gyorsan. Anna megpillant egy sárga színben pompázó sorházat, ami kifogástalan állapotban van. Megmenekült a hirtelen felbukkanó bombáktól, és még ha a közelben is pottyant le egy, nem elég közel.

Végigpróbáljuk az ajtókat: mindegyik zárva van, kivéve az egyiket, az tárva nyitva áll. Habozunk; talán bent van valaki. Megjelenik az égen egy hosszú villám, és ez segít nekünk a döntésben. Berohanunk, aztán bezárjuk magunk mögött a kaput. Sóhajtunk, mindent kieresztünk, amit eddig bent tartottunk.

-Istenem - ez a mindenséget jelképezi nálam, mint: Istenem, hogy tehetnek ilyet? Vagy: Istenem, ez nagyon visszataszító látvány volt! Istenem, esik az eső! Istenem, kérem vissza az életemet! Istenem, mindjárt elsírom magamat!

-Most nagyon szükségem lenne egy ölelésre - vallja be Anna. Gondolkodás nélkül átkarolom, és magamhoz szorítom. Leó tétlenül álldogál, mikor felnézek rá. Közelebb lépek hozzá is, és félve ugyan, de megölelem. Egy ideig csak áll mereven, de aztán megtörik, és viszonozza. És ezúttal igazán ölel, szorosan, nem úgy, mint a legutóbb, és valamiért ez most elfeledtet velem minden borzalmat, annyira jó érzés végre szeretetet kapni. Sokáig maradunk így, bepótoljuk az eddigi elhanyagoltságot. Leó illata nem kifejezetten kellemes, de vanília illat keveredik az izzadsággal, és én nagyon rákoncentrálok a gyertyára emlékeztető aromára. Annyira megnyugtató. A fiú magasabb nálam (legalább harminc centivel), ezért begörnyed. Annyira felemelő érzés.