Tűz, Víz, Repülő (befejezett)

Huszonegyedik fejezet

Apa a folyosó végén vár rám. Látszólag nem tud Leó látogatásáról. A kezében a tálca az étellel. Int hogy kövessem, miközben felvázolja a tervet:

-Bemutatlak néhány betegemnek, hogy tisztába légy azzal, hogy kik kerülnek ide. Remélem elég motiváció lesz a felépüléshez - kacsint. - Itt mindenkinek időre van szüksége, de vajon mennyi is pontosan az a bizonyos idő? Nos, ezt mindenki maga dönti el. Egy nap alatt is rendbe jöhetsz, csakúgy, mint három év múltán, vagy akár soha. A döntés a te kezedben van. Élj vele!

Üres beszéd, süket duma. Nem tudja, hogy érzek pontosan. Konkrétan olyan vagyok most, mint Maja legóháza, amiben véletlenül felbuktam, így az apró darabokra tört. Egy romos, régi épület is jobb állapotban van nálam; annak legalább van lelke.

Apa megtorpan egy ajtó előtt, amely pontosan olyan, mint a többi: unalmas. Kopog, majd benyit. Szorosan követem őt, beljebb kerülünk.

-Jó reggelt, Henrietta! Hogy vagy? - kezdi apa.

-Rosszul - válaszol tompa, gyenge hangon a lány. Apa árnyékában nem látom a hozzá társuló arcot.

-Hoztam egy vendéget - eláll az utamból. Egy csomagot helyez az asztalra. Óvatosan pillantok a lány irányába. Rövidre nyírt haja először megtéveszt, azt hiszem mégiscsak fiúról van szó. Aztán meglátom a nagy barna szemeit és bájosan kerek arcát, és minden kételyem tovaszáll. Fekete sörénye illik hozzá, olyan karaktert ad neki, akit szeretnék megismerni. Az alkata vékonyka, magába roskad, aligha tud ülni. Bár arcán nem látszik, nagyon sovány.

-Szia! - mondja hasonló erőtlen hangon.

-Szia! - köszönök vissza habozás nélkül. Úgy érzem nekem kell lépnem ezek után:

-Róza vagyok, egy vérbeli pancser - mutatkozom be. - A te nevedet pedig már tudom - biccentek.

-Miért vagy itt? - kérdi fürkésző tekintettel.

-Miattad. Elvileg te fogsz meggyógyítani - vetek egy szúrós pillantást apa felé, aki rosszallóan megrázza a fejét. Csak később eszmélek rá, hogy milyen lekezelően hangzott az előző.

-Én? - kerekednek el Henrietta nagy szemei. Megcsillan bennük valami. Megdermedek. Mintha egy hideg, sötét szobában gyertyát gyújtanának. Nem fogja felmelegíteni a négy falat, de legalább megvilágítja. Szépséget ad neki. 

-Bizony - bólint apa helyeslően. - Henrietta már régóta itt van. Akkor került ide, mikor kimentették a városból. Egy étterem romjai közül menekült meg, szerencséje volt, csak a lába sérült könnyen. Dr. Reiss természetesen végezte a dolgát, és mára már semmi baja. Fizikálisan. Észrevettük, hogy nem eszik. Minden ételt a kukába dobott, azt mondogatta szégyell mások előtt enni. Két hét alatt tíz kilót vesztett, és mikor kényszerből enni adtunk neki, mindent kihányt. Az ő félelme az étel, mondd el neki te mitől félsz! - buzdít.

Kicsit elszégyellem magam. Az előttem fekvő lány ezerszer rosszabb bőrben van, mint én. Neki tényleg segítségre van szüksége. És a legkevesebb, amivel segíthetek neki, ha őszinte vagyok.

-Félek, hogy megbántom az embereket. Sajnos tettem ezt azt a múltban, amire nem vagyok büszke. Félek, hogy teljesen más vagyok, mint gondoltam. Félek magamtól. Félek mit teszek legközelebb. Félek, hogy beleesek a szakadékba - sorolom magamon kívül. - Ja, mellesleg félek a repülőktől is.

Henriettán nem látszik meglepettség, inkább kíváncsian pislog. Szája sarka felkunkorodik.

-Egyik sem hangzik olyan szánalmasan, mint az enyém - sóhajt. - Még hogy féljek a kajától! Jaj ne, megtámadt a brokkoli! - nevet fel. Elmosolyodom. - Annyira utálom magamat! Bedőltem nekik, tettem a sok barom véleményére, és nézd mi lett belőlem! Szemétdomb - elkeseredik - A múlt az, ami tönkretesz.