Tűz, Víz, Repülő (befejezett)

Tizenhetedik fejezet

Lesokkolódok a hallottaktól. Kidülledt szemekkel meredek Jardán felé, aki éppen egyesével osztja ki a feladatokat a tagoknak. A férfi egy lapot tart maga elé, amire feljegyzeteli a rögtönzött pozíciókat. 

-Katona Leó, Reiss Annabella, Verne Róza, a fiatal láncszemek... - ekkor hümmög egyet. - Zente javaslatára azzal bízlak meg benneteket, hogy keressetek gyanúsítottakat! Engedélyt adok a lehallgatásra! Valamint abban a megtiszteltetésben részesültök, hogy ezentúl a katonai szektor vendégei lesztek. Próbáljatok meg mindenben a segítségükre lenni!  Az ételosztás náluk is a rendes kerékvágásban történik. Van kérdés?

Egy nap kétszer kapunk ételadagot, a víz pedig az esőnek köszönhetően tömérdek mennyiségben fogyasztható. Általában önkéntesek osztják ki az élelmet, de a katonasághoz ezek szerint megfelelő embereket kell helyezni, bár kicsit sem fül ahhoz a fogam, hogy minden kívánságukat lessem.

-Nincs - szól Anna.

-A motozást egy óra múlva kezdjék, Sierra, és mindenkit ellenőrizzenek! Ne feledjék, hogy valakinek van engedélye! Most pedig elmehetnek!

Egy tapodtat sem mozdulok, pedig körülöttem mindenki távozik. Leó lepillant rám.

-Minden oké? - kérdi.

-A pisztolyok - suttogom, hogy a nyüzsgésben biztosan ne hallja meg senki. Leó arca nem rándul, de egy nagyot nyel.

-A fenébe - kap a fejéhez. A fiú mögött kinézek Jardánra, aki még mindig a papírokkal babrál. Annyi kérdés merül fel bennem, szeretnék válaszokat kapni, ugyanakkor félek attól, hogy nem lesz elég időnk elrejteni a fegyvereket.

Mikor körülnézek, rájövök, hogy csak hárman maradunk a teremben. Felpattanok a székről, és gondolkodás nélkül Jardán elé állok.

-Miért csak most jön a katonaság? Eddig hol voltak? Miért nem beszélt nekünk róluk? - a kérdések zsigerből jönnek, hiszen ez az egész sztori elég valószerűtlenül hangzik. A katonaság megfékezhette volna a párducokat, ha valóban itt vannak. Sosem tanultunk az ország védelmi rendszeréről - csak a múltjáról -, de mindenki sejtette, hogy még létezik a honvédség.  Lakatlan területeken, elhagyatottnak hitt épületekben. Mégis mikor kitört a katasztrófa, ők nem segítettek, így az emberek arra a következtetésre juthattak, hogy nincsenek is.

-Sok mindenről nem tudtok még - mondja, miközben fel sem pillant.

-Folyton csak ezt hajtogatja... Talán eljött az ideje! - egy kicsit fel megy bennem a pumpa, a lekezelő hangviteltől. - Hogy várja el, hogy segítsünk, ha nem vagyunk képben? - karba teszem a kezeimet. A férfi végre szentel nekem a figyelméből.

-Erre most nincs időm - csak most tűnnek fel Jardán szeme alatt ékeskedő fekete karikák. A fáradság még jobban öregíti.

-Sajnálom, ez esetben nem kívánok többe a tanács tagja lenni - a mondat olyan könnyedén csúszik ki a számon, hogy csak később jövök rá a jelentőségére. Kicsit meginog a magabiztosságom.

-Az eskü a felbomlásig szól, sajnálom - közli a férfi. Gyerekesnek érzem magamat, amiért hagyom, hogy az érzelmeim irányítsanak.

-Elnézést - motyogom szégyenkezve. Csend követi a szavaimat. Leó feltűnés nélkül kioson, de még azelőtt a fülembe súgja: Kitalálok valamit!

Jardán egy tabletbe kezd gépelni. Tudom, hogy még nem szabad elmennem. Valamit még mondani akar, különben elküldene. Tíz perce némán méregetem őt, mikor végül megszólal.

-A katonaság kicsi, nem volt pénz nagyobbat kiállítani. Ez, ahol mi élünk, az ország legnépszerűtlenebb területe, nyilvánvaló, hogy ide érkezik utoljára a segítség. Százan jönnek, kevesen, de ez jut nekünk. Ez csak egy kis város.