Tűz, Víz, Repülő (befejezett)

Első fejezet

Az élet olyan kiszámíthatatlan! Egyszer ragyog és felemel minket, máskor viszont a földre taszít. A földre, nem a szakadékba. A földre, mert azt akarja, hogy felálljunk, és hogy szenvedjünk, míg felállunk. Persze valakivel van olyan kegyes és a szakadékba hajítja, de ez bizonyára nem véletlen. Vannak azok az emberek, akik a túlélésre specializálódtak, akik történjék bármi valahogy feltápászkodnak. Vagy vannak azok, akik gyengék és elvesztik a kitartásukat, feladják, önszántukból ugranak a mélybe. Szerintem én ide vagyok sorolható, bár még sosem voltam a padlón, de pont ezért gondolom így, mert még nem tapasztaltam vagy éreztem fájdalmat. Félek attól, hogy egy nap elveszítek mindent és önmagamat. A gyönyörű emlékeim, barátaim, családom, mind eltűnnek. És nem marad más csak a fényképeim, amikhez nem tudok mit kötni. Se érzést, se személyt, se egy mosolyt. El fogok veszni és fel fogom adni. Erre számítok, nem másra. Ez az én óriási félelmem.

-Lucky, mizu? - vetődik mellém Patrik az utcán, reggel fél nyolc környékén. Szívem szerint most bunkón leráznám a becenévért is, meg a társaságáért is, de a megkönyörülök.

-Semmi, gondolkoztam. Te, hogy vagy?

-Hát...igazából tegnap rúgtak ki a suliból, de egyébként minden oké - a fiúnak egy arcizma sem rándul, mintha ez valóban nem érdekelné. Nem érdekli, hogy jelenleg semmi esélye a szép jövőre. Vagy, hogy a szülei nem igazán bíznak meg benne ezután. Elbukik minden. Ő viszont büszkén áll mellém, mosolyogva, hogy közölje őt bizony eltanácsolták. Most már csak egy kérdésem maradt, akkor miért is kínoz a jelenlétével?

-Akkor hová készülsz, ha nem a suliba?

-A suliba. Az öltözőben maradt a méregdrága edzőcipőm. Nem hagyom tán ott! - nevet. Harapdálni kezdem a szám szélét, hogy visszatartsam az ingerültségemet.

-És van valami terved? - kérdem, bár nem, mintha érdekelne.

-Gondolom, jelentkezem valahova máshová. Aztán majd meglátjuk - áradozik belőle a magabiztosság. Remélem, ott egyenruhát hordanak, nehogy ottfelejtse a méregdrága ingét.

Megkönnyebbülve lépem át az iskola kapuját, és nem azért, mert jéghideg van. Elköszönök a fiútól, majd indulatosan bemegyek az osztálytermembe. Zoé egyből hozzám fut, megölel és elkezd fecserészni egy szerencsétlen srácról, akibe belezúgott. Jelzem, ez körülbelül a tizedik szerencsétlen fiú idén. Mosolyt erőltetek magamra, egy-egy megjegyzésénél, mint az 'irtó helyes a pasi' vagy 'elolvadok a gigantikus bicepszétől' (valószínűleg valami cingár gyerekről lehet szó, akin egy kevés izom is meglátszik). A közös életük ecsetelésénél viszont már nem bírom tovább.

-Zoé, állj már le! - azzal előveszem a történelem cuccomat.

-Most mi az? Azt hittem örülsz annak, ha boldog vagyok!

-Te csak belebolondultál valakibe. Pár nap és elmúlik. Ez nem boldogság, Jézusom Zoé! - csattanok fel váratlanul.

-Neked meg mi bajod van? Szakítottatok B-vel? - a lány meglepettséget tettet.

-Nem is jártunk! Istenem...- azzal arrébb ülök egy paddal. Zoé tátott szájjal néz utánam. Én lehajtom a fejem az asztalra, és megpróbálok lenyugodni. Nem tudom mi ütött belém, de ez nagyon nem én voltam. Óra után bocsánatot is kérek, és folytatom mára a 'mű mosolyt fel, az élet szép' életstílusomat. Zoé egyébként az én tipikus legjobb barátnőm. Már általános óta elválaszthatatlanok, és elvileg mindenben egyformák vagyunk, viszont mostanában, félek, kicsit eltávolodtam tőle. Már nem érzem magam olyan jól mellette, és bízni sem úgy bízok benne, mint régebben. Ráadásul, ez nap, mint nap frusztrál. Egyszer, talán hamarosan véget fog érni a kapcsolatunknak, és akkor egyedül maradok, nem leszek többé Lucky (amit amúgy nem is bánnék annyira).