Tűz, Víz, Repülő (befejezett)

Harminckettedik fejezet

A szívem a torkomban dobog, felszabadul bennem az adrenalin. A levegőben érződik az a pillanatnyi meglepettség, a feszültség, a néma csend pedig csak még inkább megtoldja ezt. Ella hitetlenkedve pislog, szerintem nem igazán tudja mit kéne tennie. Kihasználom a tétlenkedését, és felpattanok, hogy megcélozzam az ajtót. Az utolsó pillanatban, mikor elsétálok a nő mellett, ő megragadja a felsőmet és magához ránt.

-Mi ez már megint? - kiabálja, de szemében kristály tisztán csillog a félelem. - Miért jó ez nektek?

-Nem mi voltunk - szólal fel nyugodt hangon Henrietta. - Mi itt vagyunk. Látod, hogy nem csináltunk semmit - szinte látom a gúnyos mosolyát.

-Nem hiszek nektek - azzal ellök, és én a nagy lendülettől felúszódok a szemközti falra. - Itt maradtok - záródik az ajtó. Az orromhoz kapok, amiből folyni kezd a vér. Henrietta amint meglát elborzad, és anélkül, hogy rám nézne egy papírzsepit nyom a kezembe. Betömöm az orrlyukaimat, aztán pedig az ajtóhoz iramodunk. Addig nyomkodjuk a mellette lévő panelt, amíg ki nem készül. Egyszerűen kikapcsol, ezért megpróbáljuk felfeszíteni a fém ajtót, de az egészen beragadt. Megpróbálok nem kétségbeesni, de valahogy ki kell nyitnunk és ennek pedig esze ágában sincs kinyílni. Elkezdem ütni, rúgni, bármit, ami segíthet, de az meg sem moccan. Felmordulok:

-Ezt nem hiszem el!

Túlteng bennem a tettvágy, ki akarok törni. Az ajtó viszont még mindig nem nyílik, mi pedig mindent megpróbáltunk.

-Nyugodj meg! - mondja feszengve Henrietta. Járkálni kezdek fel-alá, szinte visítani tudnék a tehetetlenségünk miatt. Vajon mi történik éppen? Ez lehet a pillanat, amikor vége van? Amikor hátrahagyhatunk mindent? Vagy ez az a pillanat, amikor meghal a mézédes remény?

Őszintén remélem, hogy itt vannak a barátaim, szinte már érzem a jelenlétüket, olyannyira akarom látni őket. Elképzelem ahogy eléjük állok, hogy a magányom végre hazatalál, de valami motoszkálni kezd bennem és nem hagy nyugodni.

Leó az. A fiú, aki azzá tett, aki ma lehetek. Hálás vagyok neki minden egyes percben. Hiányzik, mert tudom, hogy ő volt az első igazi barátom. Szeretem, mert nála nem ismerek jobbat. Viszont nem tudom, hogy szeretem-e őt úgy, ahogy azt mondtam neki. Ő is mondta - ez fáj a leginkább.

Az eddiginél is jobban összezavarodok, hiszen halványlila gőzöm sincs a saját érzelmeimről. Nem tudom igazából ki vagyok, nem tudom, hogy ki voltam. Fogalmam sincs mit keresek itt, hogy mi a francért küzdök. Nem akarok megbízni senkiben, nem akarok ebben a világban élni. Nem akarok Róza lenni, neki nincs miért léteznie többé. Nekem meg kéne halnom, most és azonnal.

Sírni sem tudok már.

A fém kapu felfelé kezd emelkedni és a helyén ismerős arcok bukkannak fel. Roland, Anna, Balu és néhány katona. Aligha bírom feldolgozni. Egyébként mindannyian makulátlan állapotban vannak, sőt egészen jó bőrben. Talán csak Anna arca beesettebb a szokásosnál.

-Hála az égnek! - sír fel Henrietta. Én nem bírok semmit sem kinyögni, csak állok ott, szembe velük. Anna megközelít.

-Jól vagy? Minden rendben? - olyan határozott, mint még soha, de kifejezetten jól áll neki. Szívesen válaszolnék, az agyamon át is fut rengeteg lehetőség, de a testem egyszerűen csak leblokkol. Puff - és leáll. - Róza?

Sajnálom, csak ez olyan nehéz. Kaphatnék egy percet? Hiányoztatok. Hol van Leó? Sikerülni fog kijutni innen? Hogy csináltátok? Persze, jól vagyok.

Ez a végső stádium, azt hiszem elértem az őrültség határát.

-Na jó, menjünk! - szól Balu sietősen. Egyébként ő mit keres itt? Na mindegy, nem ez a legnagyobb bajom. Miután megvitatják, hogy szerintük is megőrültem, elkezdenek vonszolni. Már megint milyen szánalmas vagyok!