Tűz, Víz, Repülő (befejezett)

Harmincegyedik fejezet

Gyűlölöm ezt a helyet. Minden egyes négyzetméterét és az összes nemlétező porszemét. A folyosók lejtését, az egyforma ruhákat, a tökéletes bőrömet és egészségi állapotomat, de főleg a gépek készítenek ki. Ez az egész bunker egy hatalmas számítógép. Mindenhol kábelek, képernyők, billentyűzetek, leolvasók, elektromos ajtók és eszközök vannak. Komolyan, akárhova csak nézel. Már attól félek, hogy minket is virtualizálnak, hogy beleilljünk a képbe. Rémisztő, mégis úgy érzem, hogy be fog következni.

A kiképzések életem legnyomorúságosabb óráit jelentik. Szenvedek közben, utána meg azért, mert tudom, hogy másnap is vissza kell ülnöm a pihe-puha székbe, a szimulációs-szemüveg elé. Lassacskán beleőrülök az érdektelenségbe. Hogy mit tanítanak? 

Hogyan nevelj fel egy növényt a burok alatt? Hogyan kezeld a konfliktusokat? Hogyan számolj a karpereceddel? Hogyan különböztess meg egy főkábelt egy mellékkábeltől? Hogyan fertőtleníts alaposan?

Mindemellett ezeket szituációkon keresztül be is kell mutatnunk, és ha nem sikerül kilencven százalékosan teljesítened, addig csinálod, amíg igen. Így történt, hogy én és Henrietta négy anyaggal le vagyunk maradva a többiektől. Néhány okostóni ezt szóvá is tette, majd azzal kezdtek fenyegetni, hogy a szabadidőnkben kell bejárnunk, hogy felzárkózzunk. Ez elég motiváció volt ahhoz, hogy kicsit felkössük a gatyánkat.

A szabadidők a legjobb idők. A párducok törődnek velünk annyira, hogy meghallgassák mi a hobbink. Gondolom ez is hozzásegít a teljesítményünkhöz, ahogy a testmozgás, a pirulák is és az egészséges étrend (ami minket nem fenyeget, mert Henriettán korlátlan belépése és fogyasztása van a konyhába). Én gondolkodás nélkül lapokat és ceruzát kértem, tehát kaptam festéket, vásznat, vagy négy raklap papírt és a világ legnagyobb színkészletét. Azóta sem tudom, hogy mihez kapjak először, habár elsősorban nem magam miatt kívántam ezt.

Szükségünk van egy tervre, hogy végre üzenjünk a mi tigriseinknek, de annyi dolgot kell észben tartanunk, hogy valahová muszáj jegyzetelnünk. Óvatosnak kell lennünk és feltűnésmentesnek. Az eddigi vázlatainkat a többi lap közé dugtuk, hogy véletlenül se találjon rá senki, még a szobalányok se. A szobalányok nem beszélnek velünk, sőt nagyon mogorvák. Állandóan megvetéssel pillantanak ránk és szemforgatással jelzik, ha egy kicsit is nagyobb rendetlenséget hagyunk magunk után, mint kéne. Egy idő után nagyon idegesítőek tudnak lenni, de nem hibáztatom őket. Nemsokára akár én is helyükben lehetek. Kilátásaim szerint nem mernének fontosabb munkát rám bízni. De mielőtt beleélném magam az itteni jövőmbe, igyekszem a reményünkkel nyugtatni magam. Lefekvés előtt állandóan ezt mantrálom: Meg fogok menekülni. Meg fogok menekülni. Meg fogok menekülni.

Reggel még mindig verejtékezve ébredek. Sokszor nem tudom felidézni a borzasztó álmaimat, de mindig bennem marad az a kesernyés érzés, ami aztán még órákig nyomaszt. Félek aludni. Félek attól mit kell átélnem következőnek. Talán ezúttal megfulladok? Vagy Maját vesztem el? Nem is tudom melyik a rosszabb, de valószínűleg nem is akarom.

Kisiklottam a vágányról, elvesztettem az irányítást az életem felett. Formázgatnak, átprogramoznak, de szabad akaratot nem hagynak. És még csak tiltakozni sem tudok.

Egy madársereget firkantok az eddig üresen tátongó lapra. Bár lehetnék én is ilyen szabad! - gondolom vágyakozva. A fák csúcsát rajzolom alájuk, ezzel szimbolizálva, hogy milyen magasan vannak. Ott senki nem éri el őket. Nem használok színest, hiába sorakozik előttem a kék húszféle árnyalata. Valamiért már nem tudok színesben gondolkodni. Mikor késznek vélem a képet, rájövök, hogy nem is tetszik. Annyira nem rám vall az egész. Rutinosan hajtogatni kezdem, hiszen mikor kicsi voltam apa állandóan ilyeneket mutogatott nekem, hogy legyőzzem a félelmemet a repülők iránt.