Tűz, Víz, Repülő (befejezett)

Tizenegyedik fejezet

Amikor kilépek a zuhanyzóból, egy hideg fürdőt követően, az első dolog, amit megpillantok az egy ember, aki engem bámul. Olyannyira megijedek, hogy menten visszaugrok a takaró üvegek mögé. Mélyeket lélegzem, és megkérdezem, 'Ki van ott?'. Nem kapok választ, sem egy perc múlva, sem öt perc múlva. Ez idő alatt meg is szárad a testem. Óvatosan ismét kibújtatom a fejemet, és rám tör az a szomorú felismerés, hogy egy tükör lóg a falon. Ezek szerint ilyen az az ember, aki a saját árnyékától is megijed. Csak én a tükörképemtől. De mentségemre legyen, hogy aki visszanéz rám, az közel sem hasonlít Rózára. Képtelenség megszokni magamat így, mikor az egész életemben úgy néztem ki.

Mit sem törődve az elmúlt percek történteivel, magamra kapok néhány ruhadarabot, amit egy hónapja még az iskolába hordtam (beleértve azt a kötött pulóvert, amiért minden héten benéztem a plázába, hogy leértékelték-e már, mert elköltöttem a pénzemet Zoé szülinapi ajándékára, így csak az akciós ruhákra vethettem szemet), és kilépek a fürdőszobából. Az első utam a szobámba vezet, de nem a narancs színűbe, hanem a lilába. Nem bírok meglenni ott, ezért inkább alszok Maja ágyában. Az ablak tárva nyitva van, hogy beengedjem a friss levegőt, csakhogy vele jön a bűz is. Az eső azóta is esik, egészen öt napja. Néha zenél is, meg világít, de a legtöbbször csak esik. Az utcák egy óriási pocsolyává váltak, és a vízelvezetők nem bírják már sokáig - legalábbis valaki ezt mondogatja. A zsebembe csúztatom a telefonomat, és lefekszek az ágyba, amiről lelóg a lábam, de nem zavaró, ha úgy is egy gömböcként kuporgok benne. Behunyom a szememet. Ezt csinálom már napok óta: Lezuhanyzok, fekszem, eszek, fekszem, lezuhanyzok, fekszem, eszek, fekszem, és így tovább az örökkévalóságig. A fejemben minden elsötétült, képtelen vagyok tisztán gondolkodni. Azt sem tudom, mi történik a szomszéd szobában, ahol nagy valószínűséggel a barátaim tartózkodnak. Csak a falióra ketyegését hallom folyton: tik-tak, tik-tak, tik-tak; minden mást kizárok. Néha elalszok, akkor könnyekkel áztatott arccal ébredek, de ez is csak nappal van. Az éjszaka a legrosszabb, folyton fulladozok. Esküdni mernék, hogy vagy öten-hatan megfordulnak itt éjnek idején. Köztük feketeruhások, életre kelt hullák, kutyák, árnyak, rémek, mindenki, akit nem látok szívesen. Szoktam álmodni is, általában tisztán emlékszem rájuk. A főszereplői a volt baráti köröm tagjai,és valamiért mindig megsiratnak. Hol fény derül egy olyan cselekedetükre, ami rosszindulatú volt, de én jónak láttam, hol pedig engem használnak ki, úgy hogy még én sem tudok róla. Annyira gyűlölöm őket, lehet egyáltalán ennyire utálni valakit?

Amikor viszont csak tettetem, hogy alszok, akkor hallom, amit Leó és Anna sugdolózik a fejem felett, de nem szoktam megjegyezni a szavakat, csak foszlányokat. Innen tudom, hogy hány nap telik el, és, hogy milyen nagy a víz az utcákon. Ezúttal is benéznek.

-Meddig fogja még ezt csinálni? - kérdi halkan a lány.

-A franc tudja. Teljesen megőrült - mondja Leó.

-Nem tudom, én féltem - sóhajt Anna - Tudod, kik szokták ezt csinálni? - nem érkezik válasz, de folytatás sem - Csak tudnánk,pontosan mi verte ki nála a biztosítékot.

Egy ideig csendben vannak, csak bámulják, az elernyedt, gyenge testemet.

-Figyelj, itt kéne hagynunk - szól a fiú óvatosan - Talán addig rendbe jön, amíg mi keresgélünk. Aztán visszajövünk érte, természetesen.

-Ezt nem tehetjük. Nem hagyom itt, még...még a végén - Anna szava elakad. Nyel egy nagyot - Kárt tesz magában.

Látszólag ez elgondolkodtatja a fiút.

-Akkor megyek egyedül! - vállalkozik, az Isten tudja mire - Minél hamarabb kéne cselekedni.

-Ez is rossz ötlet, nem mehetsz - tiltakozik a lány, és felviszi a hangsúlyát.