Tűz, Víz, Repülő (befejezett)

Tizennyolcadik fejezet

Ráz a hideg, hiába vagyok összekuporodva és egy pokróccal beterítve. Apa a kezembe ad egy bögre ízetlen teát, de még az sem feledteti velem a fiú kifejezéstelen tágra nyílt szemeit. A nyaka kitekeredve a testéhez képest, a kötél szorosan fogja, és emeli a magasba. Felpuffadt alakja csak még jobban elborzaszt. Fáj érte a szívem, pedig igazán nem kéne. Neki ez volt a legegyszerűbb út, nem akarta megvárni a fejleményeket. És ki tudja, talán igaza volt.

Apa mellém ül, egy nagy sóhaj kíséretében. Kivár pár percet, míg végül megszólal:

-Beazonosították a testet - kezdi. Hirtelen elfog a kíváncsiság, aztán ráeszmélek, hogy csak rosszabb lenne, ha még az alak nevet is kapna. Még jobban mardosna a bűntudat.

-Nem szeretném tudni - harapok az ajkamba. Apa bólint, bár nem túl lelkesen. Ez rosszul hangzik. Ismét beáll a csend, de végül megint apa töri meg.

-Szabályt szegtél. Kijárási tilalom van. Szerencséd, hogy tag vagy, különben megbüntettek volna - mondja kicsit megrovón.

-De hiszen én nem is tudtam! - védekezek. Nem emlékszem, hogy bármikor is bemondták volna.

-Talán már elmentél mikor kihirdették, de hallanod kellett volna! A szertárban nem volt rádió?

-Sok dolog volt a szertárban: zseblámpától kezdve, hulláig minden, de nem, ezek szerint rádió nem volt - magyarázom feldúltan.

-Menjünk vissza a szektorba, pihenned kéne - javasolja apa. Nekem a folyosó is tökéletesen megfelel, és egyébként is kizárt, hogy aludni tudjak. Szürcsölök egyet a teából, de a forró folyadék alig akar lemenni a torkomon. Nincs a közelben óra, pedig szeretném tudni, hogy mennyi ideje ücsörgök itt. Talán két, három órája, de az is lehet, hogy régebb óta. Apa fáradtnak tűnik, egész nap dolgozott.

-Ennyi lelki beteg van? - kérdezem hirtelen. Értetlenül rám néz, aztán megköszörüli a torkát.

-Nem igazán...Van egy nő, aki teljesen bedilizett. Amikor idehozták már akkor sem volt túl labilis, de azóta egyre csak romlik. Alkohol problémák, elvonási tünetek. Szinte nulla huszonnégyben vigyázni kell rá, nehogy öngyilkos legyen. Jardán elrendelte, hogy senkit se hagyjunk veszni, bármi áron segítsünk az embereken. Ezért okoz majd nagy felfordulást ez a fiú, ha kitudódik mit tett. Az emberek bizalma meginog, kételkedni fognak. A legjobb lenne, ha titok maradna.

-De mi van a családjával? - nem tudok elmenni szó nélkül a tény mellett, hogy a családja hogyan érezhet.

-Nem volt...családja - apa sajnálkozó tekintetétől csak még rosszabb az egész.

-Istenem - előtörnek a könnyeim. Mégis milyen borzalmas életet élhetett ez a fiatal, ha tényleg nem volt más választása? Próbálok nem a fiú arcára gondolni, de annál tisztábban látom a magam előtt. Behunyom a szememet, és mélyeket lélegzek, hogy lenyugodjak. Lépteket hallok távolról. Egy részem azt súgja, hogy nézzem meg ki van ott, de a másik arra biztat, hogy maradjak veszteg.

-Ms. Verne - akaratlanul is kipattannak a szemeim. Jardán tárul elém. - Sajnálom a történteket. Beszélhetnénk kettesben?

-Nem - a hangom elcsukló, üvölt belőle a gyengeség. Tisztában vagyok vele, hogy nem kéne ellenkeznem, de mégis mit vár el tőlem Jardán? Csak rám kell néznie.

Apa lép közbe:

-Adjon neki még pár percet! Nagyon megviselték a történtek.

-Teljes mértékben megértem, de nagyon sürgős lenne. Esetleg, ha maga is jönne... - ajánlja fel. A gondolat kedvezően hangzik, így rábólintok. Feltápászkodok, és eltámogatom magamat Jardán irodájáig. Nem vagyok hajlandó megválni a pokróctól, ahogyan a bögrétől sem. Leülök az egyik műanyag székbe, mellém pedig apa. Jardán velünk szemben foglal helyet.