Tűz, Víz, Repülő (befejezett)

Tizenkilencedik fejezet

Az éjjel megint egy látomásszerű álmom volt. Olyan élethű volt, hogy egészen elhittem, hogy visszautaztam az időbe. Aligha emlékszem a részleteire, de néhány személyre megesküdnék, hogy feltűnt. Ilyen volt Zoé, Balu vagy Botond. 

Az egész egy magányos asztalnál játszódott. Bár csak az az egy volt ott, mégis tudtam, hogy nem vagyunk egyedül. Ebédidő volt, talán. Én már ott ültem, ahogy a valahai legjobb barátaim is. Zoé mesélt, Balu pedig a szendvicsét eszegette. Magamról nem tudtam. Minden olyan hétköznapi, és szokásos volt, mindaddig, míg megjelent a fiú a tökéletes frizurájával, csíkos pulóverben, egy tipikus menzás tálcával a kezében. Leülhetek? - kérdezte. Balu szinte azonnal arrébb húzódott, hogy helyet szorítson a srácnak. Éreztem, hogy elkap az izgatottság - Botond volt az. Szokásos kérdések: Hogy vagytok? Pénteken buli? Hány órátok volt ma? Elbűvölt a tökéletessége, le sem tudtam venni róla a szememet. Aztán váratlanul átsiklott a tekintetem a másik fiúra, aki olyan csodálattal figyelte minden szavát, hogy egy pillanat alatt minden eddigi nézetem megváltozott vele kapcsolatban. Botond hozzám szólt: Esetleg lenne kedved moziba menni? Az idő lelassult közöttünk. Először Zoéra pillantottam, akinek arckifejezése sivárrá fakult. Majd Balura sandítottam, aki olyan összetörtnek és feldúltnak tűnt, hogy csak megerősítette bennem a feltételezésemet. Magamon kívül fogadtam el az ajánlatot, mire Balu váratlanul távozott az asztalunktól, én pedig felébredtem. 

A felismerés mázsás súlyként nehezedik a mellkasomra. Hogy lehettem ennyire vak, hogy nem jöttem rá hamarabb? Most már az összes ködös felleg arrébb kúszott az égen, és minden világos. Balunak tetszett Boti - pont annyira, mint nekem. Pontosan ugyan úgy elvarázsolta az elegancia, a jó fiús imidzsbe burkolózott bulis srác, mint engem. Szintén görcsbe rándult a gyomra minden egyes alkalommal, amikor meglátta. Szégyellem magamat, bár már hiába. Már mindennek vége. Többé nincs Róza és Botond, sőt Balu és Botond sincs. A katasztrófa fátylat borít a múltra; nem számít, hogy mit tettünk, vagy mit nem. Egyedül a jelen fontos. 

Kitakarózok, aztán felülök. A levegő hűvös, de én izzadok. Különös késztetést érzek az iránt, hogy beszéljek Baluval. Szeretném neki elmondani, hogy...
Valójában fogalmam sincs mit mondhatnék neki. Sajnálom? Tudom? Ha tudtam volna...? Mind olyan kifejezéstelenül hangzik, mint egy berögzült hangfelvétel. Most már semmit sem tehetek azért, hogy ne kínozzon a bűntudat egész hátralévő életemben. Túl késő.

Lehetséges, hogy én voltam a rossz barát?

A lámpák még nem égnek, hatóra előtt járunk. A halk szuszogásokból ítélve mindannyian alszanak. Nekem is azt kéne. Visszabújok. Aztán megint felülök. Nem megy. A szemeim ugyan fáradtak, de az agyam már túl éber.

-Miért nem alszol? - súgja egy messzibb hang. Kell pár perc, míg felfogom a kérdést, beazonosítom a hangot, és megfogalmazom a választ.

-Már kialudtam magam - hazudom a katonának (szigorúan kisbetűvel).

-Én is. Szerintem már két éve nem aludhattam ennyit, mármint nekünk hajnali négykor általában már talpon kell lenni. Nem értem, most miért nem - töpreng.

-Csak hatkor oltják fel a lámpákat - segítem ki.

-Ja! - a hangja felerősödik - De dúrva!

-Shh! Lehetőség szerint ne ébresszünk fel senkit!

-Bocsánat. Nem vagyok túl társasági ember. Nincsenek barátaim a katonaságnál, talán csak Jojo. A többiek mindig kinevetnek, és Nyomesznak becéznek. Ti olyan kedvesek vagytok.

-Kedves, hogy ezt mondod.

Nagyon halkan felnevet, én is elmosolyodom. Számomra szimpatikus a srác, még akkor is, ha csak a nevét tudom. Tegnap csak ennyit árult el magáról: Roland.