Tűz, Víz, Repülő (befejezett)

Ötödik fejezet

A sors iróniájának köszönhetően, egy lövéshang töri meg a némaságot, ami azután áll be, hogy szembesülünk a feketeruhások közeledtével. Anna meg sem lepődik, hanem villámgyorsan elszalad egy táskáért, amibe szó szerint mindent begyömöszöl, ami csak a keze ügyébe kerül. Aztán mikor megtelik, akkor a mi batyuszerűségünket tömi tele, legfőképpen konzervekkel.

-Mire lehet még szükségünk? - kérdi meg a nagy kapkodás közepette. Körbenézek, elgondolkodom azon, hogy mi jönne jól. A lehetőségek gyorsan be is ugranak:

-Takaró, szappan, kés, fegyver - mintha nem is én mondanám az utolsó szavakat. Sosem gondoltam volna, hogy nekem ilyesmikre szükségem lesz. És, ha nem muszáj, most sem én használnám fel őket.

-Jó ötlet! - ért velem egyet Anna. Mivel már mindenünk megtelt, kénytelenek vagyunk egy újabb hordozót is magunkhoz venni. Ezt én kapom meg. Nem igazán örülök a döntésnek, főleg a pisztoly miatt, amiből két darabot is elhelyezünk benne. A töltények, viszont külön vannak. Nem bírom eldönteni, hogy ez most megnyugtat vagy mégsem.

Óvatosan kitekintünk asz ablakon keresztül. Mozgásnak semmi nyoma, inkább csak hangok alapján érzékeljük a feketeruhásokat. Anna az ajtó felé hesseget minket, de mielőtt kilépnénk, letépi a térképet a falról és apróra összehajtogatja. Visszaveszi magára a rengeteg réteget, majd utasít, hogy indulhatunk. Ez egy remek ötletnek tűnik, csak az a baj, hogy én állok elől és fogalmam sincs hová is kéne mennem.

-Hahó! - mondja a lány. Ránézek, és vörös fejjel, így szólok:

-Izé...Merre?

Anna elém furakodik, majd egy mosoly kíséretében eliramodik. Mi pedig utána. Máris érzem, hogy a lábaimba izomláz nyilal, holott eddig még semmi megerőltetőt sem csináltam. Ez nagyon jól bemutatja, mennyire vagyok hozzászokva a testmozgáshoz (semennyire). De hála a jó égnek, amint a sűrű fák közé érünk, sétára fogjuk a dolgot. Meglepő, hogy a környéken minden ép. Ami csakis azt jelentheti, hogy akármelyik pillanatban felborulhat ez a nyugalmi állapot. Ez elég jól hangzik, nemde?

Anna halad elől, Leóval pedig hátul téblábolunk. Nem értek a térképekhez, de annyi biztos, hogy nem ötperces az út. Ezért meg is ragadom az alkalmat, és megpróbálok közelebb kerülni a fiúhoz, na meg válaszokat kapni elsősorban.

-Mi volt ez a buli dolog? - vágok bele mindennek a közepébe. A fiú egy ideig csak bámul, aztán szépen lassan összerakja magában a gondolatokat.

- Először is, nem igazán érdekelt, másodszor pedig, csak ezzel a feltétellel kaptam kölcsön a kocsit – meséli. Hát nem kerültem sokkal előrébb. Azért bólintok.

-Nem számítottam rá. Igazából már azért sem akartam elmenni. Amúgy sem csípem a tesód féle bulikat... – fejtegetem, mire Leó visszafojtja vihogását.

-Rossz a kapcsolatod Katonával? – kérdem. Felhördül.

-Ez egy enyhe kifejezés.

-De mi történt? – faggatom tovább.

-Noé egy seggfej. Ki nem állhatom a hozzá hasonlókat – szintén nem mond túl sok újat.

-És ő az apukátokkal él, ugye? – a fiú válaszként bólint. Nem merek többet kérdezni ebben a témában, annyira elvettem a kedvét. Leó leszegezett fejjel ballag tovább a jobbomon. Akarok mondani valami vigasztalót, de aztán csak annyi jut eszembe, hogy sajnálom, ami nem épp a legbiztatóbb dolog. Ráadásul még azt sem tudom, mit sajnálok. Ezért inkább csendben maradok.

A hosszú séta közepette, visszagondolok az emberekre, akik pár napja még körülvettek: Zoé, Balu, Patrik, Katona és Boti. Annyi név, annyi emlék, mégis undorral emlékszem vissza rájuk. Hogy tehetem ezt velük? Hiszen ők vettek körül egész életemben. Mindig ott voltunk egymásnak, bár valamiért én sosem használtam ki ezt az előnyt. Engem ugráltattak, szívattak, becézgettek, kihasználtak minden egyes nap. Mostanra meguntam ezt, és rájöttem, hogy ez az életstílus, amit ők űznek nem nekem való. Amit furcsálok ebben az egészben, az az, hogy ez a felismerés egyik napról, a másikra történt. Egyszerre mást sem látok bennük, csak a szánalmat. Mit ne mondjak, fura dolog ez az élet.