Tűz, Víz, Repülő (befejezett)

Tizenhatodik fejezet

Három nap múlva már olyan jól érzem magamat, hogy Leó képes rávenni arra, hogy meglátogassuk az edzőtermet. Tulajdonképpen nem az edzésre vágyom, hanem Leó társaságára. Amióta láttam sírni, aggódom érte. Tudom, hogy az apja és Noé is frusztrálja, ráadásul valamit még titkol is. Nagyon nem szeretne az anyjáról beszélni, ami azt jelenti, hogy segíteni sem tudunk. Anna szokásához hűen hasznoskodik, most éppen megjavít pár tönkrement lámpát.

 Az edzőterem ugyanolyan szoba, mint minden más, csakhogy korszerű gépek sorakoznak benne. Ahhoz képest eléggé el van bújtatva, a hatos szektortól legalábbis egy hosszabb sétányira van. Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy ezt már jóval ezelőtt létrehozták. A tanács szerint ez az egyetlen esélyünk a túlélésre, és mindent meg kell adni az embereknek, amit igényelnek, hogy ne pártoljanak el. A másik esélyünkről Leó mesélt: megfélemlítés. Jardán azt állítja, nem tudnánk legyőzni őket, főleg, hogy azt sem tudjuk, hol a központjuk, de a látszatot fenntarthatjuk. Elvégre ők honnan tudhatják, hogy nincs-e több robbanó szerünk, mint amennyit felhasználtunk - valójában nincs több, csak annyi, amennyit Annával találtunk - ,vagy hogy csak egy megfelelő pillanatra várunk a támadáshoz? Az is Jardán ötlete volt, hogy tükröt mutassunk a feketeruhásoknak a jól megfogalmazott sorokkal. A haragunk ég, mint a tűz. A könnyeink kioltják a lángot, akárcsak a víz. A mostani szemszögekből nézve ez zseniális; olyan kifinomult és frappáns a döntés, hogy remélem porig tiporják vele a párducok önbecsülését. A probléma csak az, hogy látom magam előtt az üres tekintetű katonákat, a tapintatlan Tyront, és tudom, nem holmi mondatoktól fognak meghátrálni.  

Egy futógépet közelítek meg; egyértelmű, hogy fejlesztenem kell a kitartásomat. Bepötyögöm az adatokat, és lassú kocogásba kezdek. Hosszútávot tervezek, elsősorban az a fontos. Leó erősít. Eddig fel sem tűnt, hogy milyen izmosak a karjai, most viszont az ujjatlan póló mindent megmutat. Egy kicsit zavarba jövök, amint bámulom, de szerencsére nem kap rajta.

A légzésemre koncentrálok. Orron be, szájon ki, egyenletesen. Hét perce futok, nálam már ez is rekord. Képes lennék feladni, a torkom lángol, de folytatom, sikerülni fog. Hajtom magamat, de érzem, hogy nem kéne, ugyanis majd' megfulladok. Aztán hirtelen megáll alattam a föld, én pedig arccal előre vágódok. Lefejelem a futópadot, aztán minden elsötétül.

Már megint elvesztettem volna az eszméletemet? De ha nem vagyok magamnál, akkor most nem tudnék gondolkodni.

-Mi a fene?

Leó hangját sem hallanám, sőt a sajgó fejemet sem érezném. Azt hiszem mozdulni sem tudnék, de én képes vagyok feltápászkodni.

-Mi történt? - a hangom idegenen hat. Kell pár perc, míg rájövök, hogy még mindig az edzőteremben vagyok, csakhogy semmit sem látok.

-Elment az áram - eszmélek rá.

-Nem csodálnám, ha Anna keze lenne a dologban - gúnyolódik Leó.

-Ezt úgy mondod, mintha bármikor is hibázott volna - védem meg, bár a gondolat, hogy köze van ehhez, engem is elgondolkoztat. - Gondolom nem hoztál zseblámpát?

-Konkrétan semmit nem hoztam. Hol vagy? - hangjából ítélve a hátam mögött áll. Megfordulok. Közel érzem magamhoz, talán túl közel is.

-Itt - mondom halkan, majd teszek egy lépést hátrébb, egyenesen belerúgva a az egyik gépbe, ezért feljajdulok.

-Talán mégsem kellett volna elhagyni Lucky-t? Egyre többet bénázol... - érzem tapintását a karomon, segít megkapaszkodni.

-Kösz - sziszegem, ahogy felegyenesedek. - Most mit csináljunk?