Tűz, Víz, Repülő (befejezett)

Harmincadik fejezet

Izgatottság járja át minden porcikámat, valahogy bennem nem tud meghalni a remény. Mikor reggel az unalmas szobám plafonját bámulom, egyre csak azon kattog az agyam, hogy vajon készülnek-e valamire a barátaim. Talán sikerül elmenekülnünk innen, aztán majd meghúzódunk valahol, ahol biztonságosabb. Egy helyen, ahol leélhetünk egy életet. Észbe kapok, hogy túlságosan beleélem magamat abba, ami nagy valószínűséggel meg sem fog történni. De az álmodozás segít a gyógyulásban, nekem pedig most fel kell épülnöm. 

Henriettának egyenlőre semmit sem mondtam, hiszen továbbra sem bízok a falakban. Ma délután megmutatom neki, ezt a saját szemével kell látnia. Azelőtt pedig vár ránk valami kiképzésnek keresztelt délelőtti program, amihez a legkevésbé sincs kedvem. 

Ramon nyit be és azt mondja a háromszázas terembe kell mennünk, a harmadik emeleten. Azt állítja magunktól is meg fogjuk találni, mert úgy sem leszünk egyedül. Lassan, vonakodva elindulunk Henriettával. A liftben összetalálkozunk néhány egyidős fiúval. Ők másképp festenek, mint mi. Sokkal inkább tiszták és kipihentek. Udvariasan köszönnek, de egyébként elég távolságtartók. Megérkezve a harmadik emeletre, egy kisebb embertömeg fogad. Hangzavar van. A fiatalok és gyerekek kavalkádja az iskolára emlékeztet. Nevetnek és hülyéskednek, mintha minden rendben lenne. Ott csoportosulnak azok, akik mindig ötöst írnak matekból, ott pedig azok, akik kitalálják a pletykákat. A hangoskodó focicsapat megjelenik, sőt a magányos farkasok is.

Elfog az idegesség. Ők hogyan képesek ilyen természetesen viselkedni? Nekem nem menne. Azon kapom magam, hogy úgy érzem visszatértünk a múltba. Mintha megint csak egy diák lennék, hétköznapi gondokkal, de sajnos nem vagyok az. Az az énem elpusztult. 

Lefagyok, Henrietta úgy kezd unszolni maga után. Utat törünk magunknak, mint régen a folyosón tettük. Ismerős arcokat látok, amitől még inkább görcsbe rándul a gyomrom. Mindannyian szépek, mindannyian tiszták. A mellettem elmosódó alakokat vizslatom, képtelen vagyok levenni a szememet róluk. Henrietta jobbra húz, és a következő pillanatban egy teremben találom magamat. A falak vakítóan fehérek, legalább harminc asztal sorakozik a gépekkel és még a padlóról is én nézek vissza. Olyan, az egész, mintha egy másik bolygón lennénk. 

Tátott szájjal nézek végig azon a néhány fiatalon, akik idebent gyülekeznek. Megakad a szemem egy gyönyörű szőke hajzuhatagon. Szebb, mint valaha. Az arca márpedig egyáltalán nem emlékeztet rá. Lelassul a légzésem, felkavarodnak bennem az érzelmek. Emlékek, harag, megbánás és bosszú. Őt bámulva nem tudom mi tévő legyek, csak azt tudom, hogy nem hagyhatom szó nélkül. Megilletődve lépegetek lassan felé, ő nem figyel rám. A szemét behunyva hallgatja a fülesét, és mikor odaérek, csak akkor néz fel rám. Ellágyul arca, így annyira hasonlít a gyerekkori Zoéra, aki még a legjobb barátom volt, talán őszintén.  

-Szia! - szólalok meg először én, elszoruló torokkal. Elteszi a fülest és felpattan a székről. Könnyes lesz a szeme.

-Istenem! - mondja remegő hangszálakkal - Istenem, Istenem, Istenem! - hadarja tovább. Kicsordul egy könnye. - Hát nem haltál meg? - aligha értem őt, olyan halk. Arca őszinte megbánásról tanúskodik, kezei reszketnek. A szemeimbe néz mélyen, és kétségbeesetten így szól:

-Mondj valamit!

Egy szó sem akar kikívánkozni belőlem. Összezavarodok. Fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem. Nagyot nyel.

-Megérdemlem - sóhajtja. - Sajnálom - keservesen sírni kezd. Összeroskad, én pedig még mindig csak állok ott. Visít az agyam, hogy ne higgyek neki. A szívem viszont át akarja ölelni. Anya sokszor mondta, hogy hallgassak a szívemre, hiszen az mindig bölcsebben dönt, de mi van, ha ezúttal nem? Nem viselném el, ha újból megbántanának.