Tűz, Víz, Repülő (befejezett)

Huszonharmadik fejezet

06:22

Mintha évekkel ezelőtt lett volna, hogy utoljára elhoztuk az adagokat. Igazándiból számomra még csak egyszer volt rá példa, mégis olyan, mintha egy régi rutin lenne. Pedig mennyivel másabb minden.

Nem beszélünk egymással, csak ha nagyon muszáj. Leó az előbb nekiütközött a kocsijával az enyémnek, és elnézést kért, mert jól nevelt - egyébként meg ki nem állhat. Hihetetlen, hogy Dana volt az, aki Leót Leóvá faragta. Aki vigyázott rá, aki eljátszotta a fogtündért, és aki végignézte a sulis karácsonyi műsorokat, amelyek nem mellesleg szörnyen amatőrek és unalmasak voltak. És ő mégis büszke volt. Tudom, mert mikor negyedikben én játszottam a nagymamát, fogalmam sem volt mit kellett volna tennem, így leginkább magamat játszottam ősz parókában. A tanáromnak ez nem tetszett, a műsor után lehordta a fejemet. Apa és anya viszont egész este arról áradozott, hogy mennyire ügyes voltam, bár nem nekik hittem. Tudtam, hogy elfogultak voltak.

Mindig szégyellem a nagyobb adag ételemet. Hiába nem bánják a katonák, én rosszul érzem magamat miatta. Ettől függetlenül nem tudok megálljt parancsolni magamnak, mindent beteremtek. Sokat eszek. Az a fajta gyerek voltam, akire sohasem panaszkodhattak a szülei. Aztán nem régiben meg kellett vívnom egy nagy csatát magammal; éheznem kellett. A fogyókúrák a legjobb esetben is éhezéssel járnak, hiába eszel napi tizenötször. Végül is lefogytam, és akármilyen csúnya ezt mondani: ez a lényeg.

Leó elkezdi gyűjteni a papírtálcákat. Tojás volt a reggeli. Elképzelem, hogy a konyhában tyúkok szaladgálnak, és lábatlankodnak. Vicces egy gondolat, őrületes, hogy igaznak kell lennie. A tojás nem áll el két hónapig, frissnek kell hogy legyen. Bár tudom, hogy semmi a valószínűsége sincs.

Félóra múlva mindenki eltűnik. A katonák (beleértve Rolandot is) elmennek edzeni, Anna felszívódik, míg Leó nyomozni megy a szektorokba. Én a gyengélkedőn fogom tölteni a napomat, leszámítva, hogy még el kell hoznom az ebédet és a vacsorát a katonai részlegre. 

Kezdem megszokni a kórházi légkört. Fogok egy csomagot, és megkeresem Henrietta szobáját. 

-Jó étvágyat! - biztatom, és az ölébe ejtem az ételt. Gondolkodás nélkül kicsomagolja és csipegetni kezdi. Már most jobban néz ki.

-Miért kezdtél fogyókúrázni? - kérdem, remélve ezzel nem tiprok a lelkébe. Megáll egy pillanatra, rám néz.

-Komolyan tudni akarod? 

Bólintok. 

-Soha nem mondtam el senkinek - vallja be. - De az a múlt, úgy is mindegyik barmot kisajátították. Talán már nem lesz következménye.

-Bennem megbízhatsz! - mosolygok rá.

-Ezt jó hallani Róza - ekkor sóhajt. - Bármilyen nehéz elhinni túlsúlyos voltam egykor. Mindenhonnan lógott a hájam, folyton ettem, az anyám pedig a mekiben dolgozott. A sors is azt akarta, hogy nagy darab legyek. Középiskolában kezdődött hogy a tökéletes Lana és a többi pipi piszkálni kezdett. Azt mondták szánalmas vagyok. Később én voltam az egész évfolyam vicctárgya. Nagyon fájt. Nem értettem, hogy hova tűnt az elfogadás - Henrietta nagyon elszomorodik, csodálkozom, hogy még nem sírta el magát.

-Végül Lana egyszer azt mondta, hogy egy senki vagyok, addig míg nem teszek semmit magamért. Azt mondta boldogabb leszek, ha egészségesebben kezdek élni. Ez tényleg kedves volt tőle. Az, hogy törődött velem - komolyan hálás ezért.

-Ott javult, és romlott meg minden. Kezdve a zöldségekkel, gyümölcsökkel. Aztán a nem eszek szénhidrátot eszme. Nem eszek zsíros kaját. Mitöbb nem eszek húst. Csak vizet iszok. Kevesebb étel, napról napra kevesebb. Egy nap ötszöri étkezésből, kettő lett, míg eljött a nap, amikor semmit sem ettem. Eleinte tetszett, hogy milyen gyorsan fogyok, sokkal magabiztosabb lettem. Még pasim is lett, aki azt mondta szép vagyok.