Tűz, Víz, Repülő (befejezett)

Hetedik fejezet

Két csendes, ámbár kínzó hete nincs hír a repülőgépekről, vagy bármi más életjelről. Az is megfordul a fejünkben, hogy mi maradtunk életben egyedül, az egész környéken, de aztán arra jutunk, hogy nem lehetünk ennyire szerencsések. Ami csak tud, az mind elég itt, és a dombtetőről ezt nagyon is jó minőségben nézhetjük végig. De csakis az ablakok mögül. Nem nagyon merészkedünk ki, mert a szmog százszorosára nőtte magát, mi pedig nem szívesen választjuk a halál e formáját. Habár az unalom és a tehetetlenség hamarabb megöl minket, nem is tudom min aggódunk.

A két hét sok mindenre volt elég; legfőképpen arra, hogy feldolgozzunk, és tisztázzunk magunkban mindent. Én is elgondolkodtam, mindenfélén, úgy érzem, a felfordulás óta többet komolyodtam, mint egészen tizenhét év alatt. Más vagyok, teljes mértékben. Nem fogom a robbantgatók számlájára írni, nem az ő hibájuk, már előtte is történt valami. Csak tudnám mi ütött belém aznap, a szülinapomon. Hogy mi volt a kiváltó ok; talán van valami élmény, ami elkerülte a figyelmemet, de mégis mély nyomot hagyott bennem. Csakugyan, mint a feketeruhások.

A rettegés, a bizonytalanság, megőrjít teljesen. Szeretnék visszatérni az időbe, hogy jobban kiélvezhessem az életemet. Gyűlölöm azt a környezetet, ami körülvett, és szépen elcsavarta a fejemet. Utálom, hogy hagytak elvakultan élni. 

Hiányzik a családom, szinte rájuk sem merek gondolni. Jobban fáj az elvesztésük, mint a testemen éktelenkedő égési sebek. Verne Maja -  cseng a fülemben nap, mint nap, ahogy olvasgatom az adatokat magamról. Mellesleg a gépezet használhatatlan, valaki letiltott minden programot és fájlt, kivéve a jegyzeteket. A jegyzetekben a névsor pedig egyre csak bővül, bár az utóbbi héten éppen csak pár név került fel. Szinte mindenki nevéhez ugyanazt fűzik:
Elsajátítva. Még Maja nevéhez is. Igen, sajnos az ő neve is szerepel, de a legrosszabb, hogy a szüleimé nem. Ezen rengeteget agyaltam, de arra jutottam, hogy ha figyelmen kívül hagyom, nem fáj annyira, mint a gondolat, hogy esetleg külön váltak útjaik.
Leó sokszor járkál fel-alá, valami megnyugvást keresve, de mindig csak feldúltan ül vissza a székbe. Alig beszélünk, csak néha váltunk pár szót egymással. Egyszer az éjjel még sírni is hallottam, de ez teljesen normális reakció. Én nappal is űzöm ezt a rutinomat.

Anna szépen gyógyul, már rendesen tud járni. A lány folyton azt hajtogatja, hogy ez az ő hibája. Ha ő nincs, akkor már rég a városban lennénk, nem az ő nyomorék házában.

-Semmi baj sincs a házaddal - szoktam mondani - Egyébként honnan veszed, hogy ott jobb lenne?Szerintem még nem tudjuk mivel nézünk szemben, ha egyszer is odakerülünk.
Anna egyetért velem, és én is vele. Bennem is felmerült már, hogy mi lett volna ha, de azzal az elmélettel csillapítom magamat, hogy ott rosszabb a helyzet. 

Minden olyan komor, mintha a nyomorúság befészkelte volna magát a környezetünkbe. Olyan, mint egy ragályos vírus; nincs rá ellenszer. Várakozunk, de nem tudjuk, mire. Félünk, de nem tudjuk, pontosan mitől. Ez a legrosszabb; az ismeretlen, a bizonytalan. Akár holnap is meghalhatunk, akár még ma is. Az ember agya hárítja a sok információt, ezek pedig átformálnak minket. Legfőképpen a gondolkodásunkat; amiről tegnap úgy véltük rossz, ma azzal éljük túl a napot. Minden a feje tetejére állt és félek, hogy ez még semmi sem volt.

A minap sok idő után rávettem magamat ,hogy lefürödjek. Ahogy lehámoztam magamról, az egy hetes ruhát, a nadrágzsebemből kicsúszott a telefonom, és a földre pottyant. Észre sem vettem, hogy nálam van, mindaddig. Nem igazán izgatott fel, mert hálózat nélkül használhatatlan volt. Viszont ott volt a memóriájában a sok beszélgetés, fénykép és telefonszám, amiket valahogy képtelen voltam elengedni. Nem volt olyan egyszerű, mint ahogyan letéptem a fotókat a falamról (bár valójában ugyanolyan egyszerű volt). Ahogy egyre jobban visszanézegettem őket, egyre inkább hiányoztak azok a bizonyos emberek és a régi önmagam. Belenéztem a csap felett lógó tükörbe, és nem bírtam elhinni, hogy én vagyok benne. Nem volt rajtam smink, a szemem karikás és lila, a hajam csapzott és kócos, az arcom sápadt volt, valamint hiába próbáltam meg mosolyogni, valahogy csak a fájdalom érződött az arckifejezésemen. Új én, más stílus, ismeretlen helyzet - találgattam az új kinézet okát. Most már ehhez kell hozzászoknom, és egyelőre még nagyon furcsa látvány volt. Gyorsan el is fordultam, aztán belecsobbantam a vízbe. Nem szeretek fürdeni, mindig is a zuhanyzás pártját fogtam, de akkor kivételesen jól esett kikapcsolódni. Behunytam a szememet, és körülbelül másfél óráig áztattam a testemet, és csak utána kecmeregtem ki nagy nehezen. Megtörölköztem, aztán magamra öltöttem az Annától kapott blúzt és nadrágot. Felemelő érzés volt tisztának lenni. Mintha lemostam volna a múltamat. Új én, más stílus... - láttam mindig a tükörben. Nem tudom, hogy szeretem-e ezt a magamat, hogy egyáltalán ismerem-e őt. Kiszámíthatatlannak és másnak tűnik, tökéletes ellentéte a régi Rózának.