Tűz, Víz, Repülő (befejezett)

Negyedik fejezet

Szükségem van pár percre, míg rájövök, hogy az utasítás nem csak a fantáziámban játszódik le, hanem valóságos. Mikor észbe kapok, izgalom és kíváncsiság vesz uralmat rajtam. A szemeim szívesebben maradnának csukva, a feketeségben, amiben mindenfélét elképzelhetek, de valamiért mégis arra kényszerülnek, hogy felfedődjön előttük az igazi világ.

Egy talpig bebugyolált lány, akinek hatalmas, hullámos haját szanaszét fújja a szél, szaporán hadonászik mindenfelé, miközben azt suttogja, ébredjünk. Felülök, végigpásztázom a kis tisztást, majd az izgalmam átmegy rettegésbe.

Tőlünk jobbra, ott ahol az útszéli bokrok húzódnak, vagy öt feketeruhás, fegyveres kutakodik. Legalábbis nagyon úgy néznek ki, mint akik keresnek valamit. A sok élettelen ág között megpillantok egy kék foltot. Olyan ismerősnek tűnik maga a szín, hogy erősen elgondolkodom, végigpörgetem a lehetőségeket, míg beugrik a menő kocsink. Leóra nézek, hogy figyelmeztessem, de amint látom, ő már sokkal hamarabb megtette ezt a felfedezést. A fiú lefagy, talán magában azért fohászkodik, hogy ezek a feketeruhások legyenek színvakok. Ugyanis, máshogy nem valószínű, hogy elkerüli a figyelmüket a rikító kék.

Nagy baj van - visszhangzik a fejemben. A mögöttünk elterülő, porrá égett fákra meredek, hogy megnézzem mi a helyzet. Látom, hogy egy rész még sértetlen, és azt is, hogy a borzas hajú lány épp arrafelé akar terelni minket, csakhogy mi lesokkolunk. Bamba fejjel bámulunk hol egymásra, hol a feketeruhásokra.

-Az Isten szerelmére, mozduljatok már! - vesz erősebb hangvitelt. Nem mintha az ő szava hatna rám, de óvatosan felállok és követem, az izgő-mozgó, új barátunkat. Eközben folyamatosan Leónak gesztikulálok, hogy jöjjön már. A fiú magához tér, és csatlakozik hozzánk. A hátára vesz egy batyuszerű táskát, amit még az este kreáltunk, és amiben az összes hasznos és fontos dolgot belepakoltuk, amit találtunk a kocsiban.

Egy áldás, mikor a nagyra nőtt fenyők közé sétálunk, ezáltal elbújva a feketeruhásak elől. Mivel messze vannak, eddig csak ennyi jellemzővel tudom illetni őket. Egy-egy fa mögé rejtőzködünk, majd óvatosan kukucskálni kezdünk. Semmi különös nem történik egy ideig, de mikor az egyik fegyveres a kék folt után nyúl, akkor nagy hangzavar tör ki. Valahogy annyira szétfeszítik az ágakat, hogy simán beszállhatnának a kocsiba. Ehelyett azonban egy pirosan pittyegő szerkezetet tesznek az autó tetejére, majd szanaszét futnak, minél messzebb. Itt kezdődnek a bajok.

Kettő feketeruhásról azt hiszem, egyenesen felénk tart, de kiderül, hogy néhány fával arrébb találnak menedéket. Az egyik, valahonnan elkiáltja magát, amolyan visszaszámlálás szerűen, majd felrobban a menő kocsink. Leóban, mintha egy világ dőlne össze, úgy rogy a földre. Attól félek, meghallják a recsegő ágak közé puffanását, de valószínűleg nekik is cseng a fülük a nagy zajtól. Úgy döntök, hogy átaraszolok hozzá, de ez is balul sül el. Ahogy lassan (nagyon lassan) lépkedek, szerencsétlenségemnek köszönhetően, rálépek egy jó nagy gallyra, ami persze egyből ketté törik, a testsúlyom alatt. Máskor nem Leót kell féltenem, hanem magamat.

Nem tudom, hogy észrevettek-e, ugyanis semmi jel nem utal rá, csakhogy mégis volt hangja annak a faágnak. Mozdulatlan maradok, még a lélegzetemet is visszafojtom. A lány olyan ijedten mered rám, mintha ő lenne az én helyzetemben. Leó mutatóujját a szája elé helyezve utasít a csendre. Minden megfagy, kivéve a lobogó tűz.

Talán fél perc múlva halljuk meg a lépteket. Leó suttogva, de jól érthetően mondja:

-Esetleg most futni kéne.

Mindhárman egymás szemébe nézünk, aztán, mint a rakéta, egyszerre kezdünk el rohanni. Én maradok leghátul, ugyanis valamiért mindig az én utamba kerül egy fa. Tisztán halljuk, ahogy utánunk kiáltanak: