Tűz, Víz, Repülő (befejezett)

Nyolcadik fejezet

Leó táskás szemekkel bújik elő, és lesi meg, hogy mi folyik kint. Az óra délután hármat mutat, nem kéne még estelednie. Lezárom a tabletet és elrakom. Csend van, nagyobb csend, mint az előző két hétben. Ijesztő és idegtépő arra várni, hogy mi fog történni. Aztán még több mennydörgés hallatszik, csak úgy ordítanak. Leó is lecsücsül az ablak elé, pontosabban a bal oldalamra és sóhajt.

- Gyűlölöm a viharokat - közli velünk. A tekintetünk átkúszik a fiúra, és én leszek az, aki megkérdezi, hogy miért. Először megrázza a fejét, de aztán nagy nehezen elkezd beszélni:

-Hallgatóztam. Mindent hallottam, amit mondtatok, és azt kell, hogy mondjam meglepő - itt félbeszakítja egy dörej - Hogy ennyire megnyíltok egymásnak. Ezért úgy lenne helyes, ha én is ezt tenném. Erősítsetek meg - bámul ránk.

-Abszolút! - rikkantja Anna kicsit lelkesebben a kelleténél.

-Túl kíváncsi vagyok, még szép, hogy meghallgatunk - biztatom. A fiú halványan elmosolyodik.

-A szüleim hét évvel ezelőtt, május tizenharmadikán, egy óriási vihar közepette közölték velem és Noéval, hogy elválnak - a fiú ezután nem néz a szemünkbe, inkább a füstös, sötét tájat vizslatja - Azt mondták eldönthetjük, hogy mit akarunk, de apám csak az egyikünket vállalta. Apám amúgy informatikus a DND-nél, elég elfoglalt. Na mindegy, a lényeg, hogy felcsillant a szemem, mikor megtudtam, hogy akár élhetek kettesben az apámmal. Egy igazi álom lett volna. Ezt ne értsétek félre, nagyon szerettem anyát is, de az apám volt a példaképem - meséli. Még nem volt a csattanó, de tudom előre, hogy nem happy end lesz a vége a történetnek, mert nem az apjával él - Noéval egyáltalán nem ragaszkodtunk egymáshoz, sosem voltunk olyan jóban. Szinte összevesztünk apámon, de csak tapintatosan, nem akartuk megbántani anyát. Aztán azt mondták a szüleim, hogy megvitatják. Ennyit arról, hogy mi dönthetünk. Az ég dörgött, villámlás volt és az udvari padlót verte az eső. A kutyánk, Kiki ugatott; egyszóval minden frusztráló volt. Míg anya és apa elvonult, addig mi farkasszemet néztünk Noéval, tudtuk, hogy csak egy győztes van... - ekkor abbahagyja és az eddiginél is jobban lekonyul a szája.

- Ő győzött - egészítem ki, egy kisebb hatásszünet után. A fiú bólint.

- Istenem - motyogja Anna alig érthetően.

-De miért? - érdeklődöm. Leó felhúzott szemöldökkel fordul egyenesen felém.

-Szerinted mosott szarként éreztem volna magam, ha tudom miért? Én tízévesen olyan depressziós voltam, hogy anya elvitt a pszichológushoz. Tíz évesen?! Pszichológushoz!? Bár azok sem értenek sok mindenhez...

-Az apukám pszichológus - mondom fapofával. Ekkor eláll a fiú szava. Kicsit kínosan érzi magát, de nem próbálja meg menteni a helyzetét. Olyan néma csönd kerekedik, hogy a következő mennydörgés, a szívbajt hozza rám - De ne vegyétek már ilyen komolyan, ő kicsit más jelleggel dolgozik - nevetek fel. Valahol messze emlékeztet az őszinte boldogságra, de most még közel sem olyan - Kutatásokat végez az embereken, majd következtetéseket von le. Izgi, mi?

-Valóban - ért egyet Anna, aztán kuncogni kezd. Ezúttal én jövök zavarba. Miután ezt megvitattuk, hagyjuk folytatni Leót.

-Itt van ez is - azzal turkálni kezd a farmerzsebében. Előhúz valamit, ami megcsillan, de csak akkor látjuk meg, mikor egyenesen feltartja. Egy kulcs az.

-Ő adta, az apám. Azt mondta bármikor meglátogathatom, hiszen szívesen lát - mondja - Sosem voltam még ott önszántamból. Csak muszájból, mert attól függetlenül, hogy én nem akartam látni őt, neki volt joga látni engem. Utálom. Nem tudom gyűlölhetem-e egyáltalán ennyire.