~Farkastörvények~

11. rész

Halkan benyitottam a nappaliba, miközben próbáltam lenyugtatni vágtató szívem. Az izgalmamat az is fokozta, hogy éreztem Matt izgalmát is. Ő is így volt ezzel, de próbáltunk lenyugodni. Benéztem a helyiségbe és láttam, hogy anya és apa a bőrkanapén ülnek és a telefonba ordítoznak:

-Nem, még nem telt el három nap, de szegény valahova eltűnt és nem tudjuk, hogy hol van... -hallottam anyám ingerült kiabálását, ahogyan a rendőrséggel veszekszik- Hát ez letette... 

Még soha nem volt úgy, hogy nem voltam itthon akkor amikor kérték, tehát nem tudom milyen sors vár rám, ha meglátnak... Lehet, hogy életem végéig nyomkövetőt kell hordanom a bőröm alatt, hogy tudják merre vagyok és ez akárhogyan is nézzük nem a legelőnyösebb dolog, ha valaki vérfarkas. Erőt vettem magamon és beléptem a nappaliba Matt-be kapaszkodva. Megköszörültem a torkom és köszöntöttem az őseim.

-Sziasztok! Hát megjöttetek? -kérdeztem erőltetetten. Mint aki nem tudja, hogy már legalább három órája itthon vannak.

-Ez eléggé siralmas volt... -hallottam Matt hangját a fejemben.  

-Ezzel nem segítesz. Inkább hagyd, hogy én beszéljek! -róttam meg.

Anya egyből felpattant a kanapéról és megfordult az arckifejezésén nevetni tudtam volna, de inkább nem tettem. A döbbenet, az öröm és a félelem ült ki az arcára. Végignézett rajtam. Az arcomtól indult a tekintete. Amikor a lábamhoz ért megállt ott a pillantása. Aztán Matt-et nézte végig rosszallóan. Tudom, hogy most mi jár a fejében: Ki ez a srác és hogyan merészel hozzáérni a lányomhoz, de miért támaszkodik Sirena rá és miért van befáslizva a lába? Ezt onnét tudom, hogy túlságosan is ismerem. 

Apa is felállt a helyéről és ő is ugyanolyan arcot vágott, mint anya. Most, hogy így elnézem őket, már tudom, hogy miért jöttek össze: rettentően hasonlítanak egymásra. Anyám olyan, mint apám nőbe, apám pedig olyan, mint apám férfiban. Legalábbis agyban hasonlítanak. Kinézetre már nem, mert anya inkább északias kinézetű, apa meg inkább délies. 

Elindult anya felém és egyhatalmas ölelésben részesített. Megnyugvó sóhajt hallatott, majd apa is megtette ugyanezt. Matt csak állt mellettem és tartott engem. A féltékenység lángját éreztem benne, mert ugyebár neki nincsenek igazi szülei.

-Sirena! Merre jártál? Már három órája itthon vagyunk és nem értünk el a mobilodon sem. -kezdte anya. Egy halásszünetet tartott és ránézett Matt-re, majd magára erőltetett egy kisebb mosolyt- És kit tisztelhetünk ennek a jóképű fiúnak a személyében? 

Ezen nem lehetett nem nevetni, de megpróbáltam visszatartani. Matt anyára meredve állt nem állt szándékában megszólalni, mert lefagyott.

-Szólalj már meg te Isten Csapása! -szóltam neki.

Hirtelen megrázta a fejét és szabad kezével anyám keze felé nyúlt és így szólt:

-Matt Gonzales vagyok, a lányuk legjobb barátja. -hintett csókot anyám kezére, aki ettől zavarba is jött. Matt ebben nagyon hasonlít a nevelőapjára, mert ő is így köszöntött engem. -Sajnálom, hogy nem hoztam haza időben Sirena-t, de megbeszéltük, hogy ma elmegyünk futni az erdőbe. El is indultunk és úgy tűnt, hogy haza is érünk időben, de Sirena lába beleakadt egy drótba, ami már rozsdás volt és nagyon mélyen felsértette a bőrét, ezért el kellett vinnem a kórházba. Kapott mindenféle fertőtlenítőt és most már jól van.

Uhhh... Hát ilyen jó mentséget az életben nem találtam volna ki. Anya és apa elkezdték méregetni a lábam. Még szerencse, hogy mind a ketten futónadrágban és edzőcipőben voltunk, így hihetőbb a hazugság. Olyan, mintha tényleg futni mentünk volna.