~Farkastörvények~

36. rész

Minden olyan... sötét. Sötét és ijesztő. Szédültem úgy tűnt, hogy napokig voltam így. Egy idő után láttam, hogy a távolból valami közeledik felém. Egy fehér és egy fekete szárnya van és emberi teste. Egyértelmű, ez egy angyal. De angyalok nem léteznek, ahogy semmi más természetfeletti. Vagy mégis? El is felejtettem ebben a nagy sötét semmiben, hogy én is az vagyok. Egy hibrid. Vérfarkas és boszorkány. És ezek miatt vagyok halálra ítélve...
Az angyal egyre közelebb került hozzám, de még mindig úgy éreztem, hogy kilométerekre van tőlem. Nem tudtam kivenni, hogy férfi, avagy női alakot látok. Az is megnehezítette, hogy megítéljem a nemét, hogy egy nagy köpeny takarta el a testét és a csuklyát a fejébe húzta teljesen eltakarva arcát. 

Nem láttam mást körülöttünk, csak sötétséget. Ez nem az a tipikus sötét, ami éjjel van és ha villanyt kapcsolunk, minden világossá válik. Nem. Ez olyan sötét volt, amit nem lehetett felvilágosítani egy gyertyával, vagy egy villanykörtével. Ez olyan volt, mintha egy fekete szobában állnék, ahol csak engem és azt az angyalt természetes fény világítana meg. Lenéztem magamra és nagyon megrémültem. Teljesen átváltozott vérfarkas alakomban álltam a nagy, fekete semmin.

Az ismeretlen végre közelebb ért és láttam, hogy ez a valaki egy fejjel magasabb nálam. Elvetettem az ötletet, hogy nő lenne. Hosszú ujjú köpenye alól kilátszott a férfias keze, tehát teljesen megbizonyosodtam a dologról, hogy egy hímnemű egyeddel van dolgom.

-Te vagy Sirena Hoods, ugye? -kérdezte az angyal mély, ismerős, természetfeletti hangon, miközben megállt tőlem egy lépésnyire, ezért fejemet hátra kellett döntenem, hogy a csuklya által eltakart arcára nézhessek, ahol most csak sötétség uralkodott.

-I-igen. -dadogtam. Nem tudtam eldönteni a korát a hangjából. Lehetett akár tizenhat, de akár hatvankettő is, ezért nem tudtam, hogy magázzam-e, vagy tegezzem- Téged hogy hívnak? -kérdeztem eldöntve magamban, hogy tegezni fogom.

-Túl könnyű lenne mindenkinek, ha ezt most elmondanám. -mondta és meg mertem volna rá esküdni, hogy a nagy kapucni alatt mosolyog.

-Akkor miért vagy itt, ha még a nevedet se mondod el? -kérdeztem visszanyerve az egyensúlyom és a fejem se fájt már annyira. Éreztem, hogy valaki hozzáér a derekamhoz. Amikor farkas alakban vagyok, úgy érzem magam, mintha semmi se változott volna és még mindig ember lennék. Ijedten néztem az angyalra, aki csak (gondolom, nem láttam az arcát) bámult engem.

-Valaki hozzáért a testedhez. -magyarázta meg, hogy miért érzem ezt- Ez... -mutatott rajtam végig- Ez a lelked. A tested a földi síkon van, azért érezted ezt.

-Tehát azt mondod, hogy most egy másik síkon vagyok? -kérdeztem még ijedtebben, mint amilyen eddig voltam.

-Azt. -bólintott.

-És miért vagyok itt? 

-Mert hívtam a lelked. -mondta egyszerűen és azt hittem, hogy harapófogóval kell kihúznom belőle, mit is akar, de végül megeredt a nyelve- Tudom, hogy a vadászok meg akarnak kerestetni engem veled. Ezért arra kérlek, hogy ne keress.

-Miért? -kérdeztem.

-Te se akarnád, hogy csak úgy véráldozat legyél, nem? -kérdezte.

-De nekünk van egy tervünk. -ellenkeztem rögtön- Amint megtalálunk, együtt legyőzzük a vadászokat és minden vadásszal végzünk, hogy végre nyugtunk legyen.

Az angyal elhallgatott és egyik ujját a szájához érintve gondolkozott. Izgatottan vártam, hogy mit válaszol, mert minden csak rajta múlik. Együtt, hárman legyőzhetetlenek lennénk.