~Farkastörvények~

41. rész

Matt

Elképedve néztem Angelo-t. Olyannyira lekötötte a figyelmem az unokatestvérem bambulása, hogy el is felejtettem mi történik. Sirena-nak igaza volt. Mint mindig. Ő az, akit keresünk. 

A fiú motyogott valamit, mintha csak varázsigét mormolna. Sirena mozdulatlan teste ívbe hajlott, pirosan ragyogó szeme tágra nyílt, de üveges volt a tekintete. Nem tudtam tovább nézni egyre fehéredő alakját, ahogy távozik a testéből a vér.

Sírtam. Talán életemben először. A Sirena és köztem lévő láthatatlan lánc, ami összekötött minket, megfeszült. Mintha a szívem húznák ki a helyéről a lány felé. Éreztem, ahogy Sirena egyre csak süllyed az élet tengerében. Le oda, ahonnan már nem lehet megmenteni. A halálba. A mellkasom szorított és legyengültem. Leroskadtam a padlóra és a szívemre szorítottam a kezem. Ezerrel vert. Steve azonnal letérdelt mellém és végig nézett rajtam. Aranyszínben ragyogó szeméből rémület tükröződött. A szívem fájt, egyre jobban és jobban. Ordítani tudtam volna a fájdalomtól, de nem tettem. Aztán megszűnt. Egyik pillanatról a másikra eltűnt, mintha nem is lett volna. Kapkodtam a levegőt és próbáltam megérteni mi történt. A köztünk lévő lánc nem szakadt el. Még mindig ott volt. Sirena életelen testére pillantottam és mellé térdeltem. 

A szobában feszült csend volt. Sirena nem mozdult. Angelo hátralépett és kifejezéstelen arccal nézett a lányra. Sirena nyakára tettem egy ujjam, hogy kitapintsam az ütőerét. Semmit sem éreztem. Felpillantottam Angelo-ra.

-Megölted. -suttogtam. A fiú rám nézett jégkék szemével.

-Nem. -mondta rekedten.

-Akkor mit csináltál? -kérdeztem tőle lassan és felálltam a társam mellől. Angelo elé léptem izzó vörös tekintetemmel.- Miért nincs pulzusa? Mert meghalt?

-Nem halt meg. -mondta nyugotan. A hátából kinövő hatalmas szárnyakat összébb csukta.

-Persze. -mondtam. Fellobbant bennem a düh, ami előcsalta démoni énem. Karmaim hosszabbak lettek és vérvörösek.- Mondja ezt az, aki eltitkolta előlünk, hogy mi is valójában. Hazudj még, kérlek!

Gyilkos pillantást vetettem rá, majd az ágyon fekvő gyönyörű lányra néztem. A teste mellé léptem és megsimítottam a haját hosszú karmaimmal. Szájon csókoltam és csak úgy hogy ő hallja, még akkor is ha már egyáltalán semmit sem fog hallani soha többé, ezt suttogtam:

-Szeretlek. És bocsáss meg!

Megfordultam és még egy utolsó pillantást vetettem az értetlenül álló bétákra és a hazug omegára, majd kiléptem az erkélyre és levettem magam a tömegbe. 

A földet érés fájdalmas volt, főleg a Vadászok kése által okozott seb miatt, de nem törődtem vele. Azzal sem, hogy hányan bámultak meg. Csak rohantam. Be az erdőbe kifutni a lelkem és valahol meghalni. Ez volt a tervem.

Csak futottam és futottam. Embereket löktem félre az utamból és bevetettem magam az erdőbe. Egy idő után megálltam és körülnéztem. Azt sem tudam hol vagyok. A semmiből egy lány bukkant fel. Stella. Szőke haja a vállára hullt, tekintete semmitmondó volt. Észre vették, hogy eltűntem. Azért jött, hogy megbűntessen és megkínozzon. Gyenge voltam. Nem tudtam volna ellene védekezni. 

-Matty! -szólt- Rossz voltál. Miért szöktél el?

-Sirena... -kezdtem, de nem tudtam folytatni. Elakadt a hangom.

-Tudom. -mondta megjátszott sajnálattal.

-Most gondolom vissza viszel. -állapítottam meg.

-Dehogy! -legyintett- Azért jöttem, hogy megszökjünk. Csak te és én.