~Farkastörvények~

9. rész

"Ránk találtak."
Csak ez a két szó dübörgött a fejemben. Ránk találtak a vérfarkas vadászok, olyanok, akik megölték Matt szüleit. Szavakkal le sem lehetne írni, hogy mennyire megijedtem. A szívem a torkomban dobogott.

-Most mit fogunk csinálni? -kérdeztem aggodalmasan. Éreztem, ahogyan Matt kitalált valamit.

Ez a "megérzés" úgy működik, hogy valami a gyomromban megrándul és a szívem kihagy egy dobbanásnyit, majd mintha bedugulna a fülem és halkan csengeni kezd. Ezután érzem azt, amit Matt is érez. A nagy hangulatváltozásokkor, az erősebb fájdalmakkor és a hatalmas érzelmekkor.

-Improvizálunk! -mondta. Ez most komoly? Ez a nagy ötlet??

-És mégis hogyan tervezed? -kérdeztem.

-Hát... -kezdte nyugodt hangon- Először gyorsan felállunk, berohanunk az erdőbe, átváltozunk és menekülünk. -mondta.

Bólintottam. Én sem találhattam volna kitalálni jobb tervet ebben a szorult helyzetben. A vadászok hárman voltak, mi pedig csak ketten. Ez egyáltalán nem igazságos arány, ha nekik pluszban vannak olyan fegyvereik, amik ha megsebeznek, soha nem gyógyul meg, hacsak nem vagy boszorkány, vagy valami hasonló.

-Most! -hallottam Matt utasító hangját és egy gyors mozdulattal felállt, majd engem is felrántott a földről és a karomnál fogva húzott egészen az erdő széléig. Magamtól is ment volna a sprintelés, mert jó vagyok benne, de ha neki ez így volt jó, akkor nekem is.

Elértük a fák sűrűjét és átváltoztunk. Stresszhelyzetben úgy tűnik, hogy gyorsabban megy az átalakulás, mert csak rágondoltam és máris egy három méteres aranybarna farkas lett belőlem. Még magamat is megleptem a gyorsaságommal, de nem volt idő csodálkozni, mert egy nyílvessző, aminek a hegyén valami fényes, folyékony anyag volt (biztos ez az az anyag, amitől soha nem gyógyulunk meg) ,beleszúródott a Matt feje melletti fába és remegve állt meg. Extra sebességre kapcsoltunk, de még így is utolértek minket a nyilak, csak nem találtak el. 

-Ezek alfák! -ordított az egyik vadász- Ráadásul társak. Nagyon nehéz legyőzni őket, főnök!

-Nem érdekel! Élve, vagy holtan, de az enyémek lesznek. Ha társak, akkor nem tudnak majd egymás nélkül élni. -rohant mögöttünk a "főnök"- Jobb ötletem van. Csak az egyiket kapjuk el és akkor a másikat is kínozzuk a hiányával. -nevetett gonoszan. 

Istenem! Az emberek hogyan lehetnek ilyen kegyetlenek. Miért nem hagynak minket békén? Tegnap még nem is tudtam minderről! Nem kaphatnánk előnyt? Mint ahogyan az újoncoknak szoktak adni. Miért kell ilyen szorosan mögöttünk lenniük? Hirtelen lefagytam elmében. A lábam még mindig ugyanolyan ütemben mozgott, de belül megdermedtem. Matt is és én is nagyon gyorsan futunk, akkor hogyan tudnak ők is ilyen sebességgel futni? Ezek emberek egyáltalán? Ha igen, akkor hogyan képese erre?

-Ezek emberek, de a vadásszá avatásukkor megittak valami löttyöt, hogy hasonló gyorsak legyenek, mint a vérfarkasok. -szólalt meg telepatikusan Matt.

Szóval mindent hallott. Hát ez csodás... Bólintottam egyet, de nem hiszem, hogy látta a nagy futás közepette. Megint lefagytam belül, amikor végre kapcsoltam, hogy nemsokára vagy engem kapnak el, vagy Matt-et és akkor kínozni fogják, tehát vele együtt engem is, vagy fordítva...

Egy hatalmas kerítés állt előttünk kb. tíz méterre. Ezen kéne átmennünk? Lelassítottam.

-Ugord át! -mondta Matt.

-Hogyan? Ez hatalmas! Nem fog sikerülni. -kételkedtem a sikerben.

-Menni fog, csak bízz magadban! Ne legyél ennyire pesszimista! -oktatott ki.

-Jó-jó... -motyogtam.

Egy könnyed mozdulattal elrugaszkodtam a földről és megcéloztam a kerítés másik felét. Matt már átért, amikor az én jobb hátsó lábam beleakadt a kerítés drótjába, ezzel egy hatalmas fájdalmat okozva nekem, de ez sem állított meg. Csak futottam tovább. Igaz, hogy égett a seb, de most az életem múlott rajta. És Matt élete is, mert ha itt és most beadom a kulcsot, akkor neki akkora fájdalmat okozok, hogy ő is meghal. Kedves gondolat, de mit számít ebben a helyzetben?

A vadászok már nem üldöztek, hanem csak mérgezett nyilakkal bombáztak minket. Legalább nem tudnak követni...

 Már régen elhagytuk a kis város szélét és kezdett sötétedni. Amikor kellő távolságba értünk a kerítéstől, megálltunk, visszaváltoztunk és fáradtan huppantunk le a fa tövébe. Iszonyat gyorsan vettük a levegőt. Behunytam a szemem és próbáltam nem a lábamban lüktető fájdalomra koncentrálni, hanem csak a légzésemre. Nem gondolkodtam, csak élveztem, ahogyan a friss tengeri levegő beáramlik a tüdőm minden zugába. Amikor már viszonylag alábbhagyott szívem szapora vágtatása, kinyitottam a szemem és ránéztem a lábamra. 

Hát ez gyönyörű látvány, mondhatom. Már megint csurom vér a nadrágom, de most nem a combomon, hanem a vádlimon ért a sérülés. Minden napra jut egy seb? Még nem látott a világ ilyen szerencsétlen vérfarkast, az biztos! Matt is kinyitotta a szemét, majd a lábához kapott, oda, ahol nekem a sebem van. 

-Ne! -szólalt meg ijedten- Ez nem lehet! A mocskos szemétládák! -állt fel és belerúgott egy pucoktúrásba és a szél egészen felerősödött dühe miatt.

-Mi a baj? -sziszegtem a fogaim közül fájdalmamban.

Nagyot sóhajtva leguggolt mellém és erőt vett magán, hogy elmondjon valamit, ami látszólag nagyon nyomasztó.

-Sirena! Az a kerítés, amibe beleakadt a lábad... -kezdte nagy nehezen- Mérgezett volt. Csak úgy, mint ahogy azok a nyilak, amiket a vadászok használnak. Most egy soha be nem gyógyuló sebbel lettél gazdagabb miattam. És nem akarlak ijesztgetni, de nagy valószínűséggel előbb, vagy utóbb el fogsz vérezni. -nyögte ki és egy újabb könnycsepp gördült végig az arcán.

Már megint miattam sír. Soha nem gondoltam volna, hogy egy embert ennyiszer meg tudok sirattatni egy nap, ráadásul egy olyat, aki a legjobb barátom. Szörnyen éreztem magam.

-Ne aggódj! Minden rendben lesz. -mondtam és feltápászkodtam a földről.

-Jó. -mondta letörten- Most haza kéne mennünk, hogy le tudjam valamivel fertőtleníteni a sebed. Tudsz sétálni? -aggodalmaskodott, amin elmosolyodtam. Még egy ember sem érzett miattam ennyi érzelmet, mint Matt.

-Persze. Erősebb, vagyok, mint amilyennek látszom. -mondtam nem túl meggyőzően.

-Most kerülnünk kéne, hogy elkerüljük a vadászokat. -figyelmeztetett Matt.

Elindultunk egy másabb irányba, mint amin jöttünk. Út közben nem sokat beszéltünk, én inkább el voltam foglalva azzal, hogy ráálljak a sérült lábamra. Eközben Matt aggódó tekintetei végig engem pásztáztak. És hallottam, hogy miket gondol:

-Látod? Ez mind miattad van. Ha nem vesztetted volna el a fejed teliholdkor, akkor nem haldokolna itt melletted a legjobb barátod. -korholta saját magát-  De még van remény... -éreztem meg a remény sugarát a szívemben, ahogyan ő is- Van otthon egy kenőcs... De hol is? Még soha nem kellett használni. Ja! Már tudom.

-Ne emészd magad, Matt! Semmi sem a te hibád. Minden az enyém. Ha nem mentem volna be az erdőbe olyan későn, nem történt volna ez meg. És hidd el, hogy nem haldoklom. -szólaltam meg fájdalmas hangomon, ami már megint nem volt meggyőző.

Hirtelen hatalmas fájdalom nyilallt a vádlimba. A sebem rettentően égni kezdett. Fájdalmamban összerogytam és a lábam szorongattam, nem mintha ettől jobb lenne. 

-Sirena! Sirena! Érzem, hogy mennyire fáj, de erősnek kell maradnod! Érted? Ne ájulj el! Kérlek! -hajolt közelebb Matt, de már késő volt. Az a tökéletes arca kezdett előttem elhalványulni és hiába akartam visszakapni a látványát, nem tudtam. A fájdalom emészteni kezdett, a hangok összemosódtak, míg végül elvesztettem az eszméletem...