Forever With You - Cameron Dallas Fanfiction [BEFEJEZETT]

1.fejezet

-        Jaj Csajszi, el sem hiszem, hogy itt hagysz! – mondta a legjobb barátnőm, Olivia, miközben szorosan megölelt.

-        Hidd el, nem önszántamból megyek. – morogtam az orrom alatt. – Liv, annyira fogsz hiányozni! Nem akarlak itt hagyni. – kicsit eltoltam magamtól, hogy a szemébe nézhessek amik már könnyektől csillogtak. – Ne sírj, kérlek, mert így még nehezebb lesz itt hagynom téged.

-        Már hogy ne sírnék, mikor most látom valószínűleg utoljára a legjobb barátnőmet. –szipogta miközben a szemeit törölgette. – De ez most nem számít. A lényeg az, hogy végre egy szerető családban fogsz élni. Nem kell itt szenvedned. – fintorodott el. - Elég volt neked ez a 3 év, amit itt töltöttél. Lesznek testvéreid, és valószínűleg sok-sok új barátod. Végre túlléphetsz a múlton és új életet kezdhetsz. –hadarta el lelkesítő beszédét egy szuszra. – Annyira örülök neked Bella. Remélem sosem felejted el a világ legjobb barátnőjét!

-        Hogy is tudnék egy ilyen embert elfelejteni? – most már én sem bírtam visszatartani a könnyeimet. – Bízok abban, hogy hamarosan te is megtalálod azt a családot, amiben újra boldog lehetsz. És amint kikerültél erről a helyről elvárom, hogy azon nyomban felkeress engem, és amilyen hamar csak lehet találkozzunk.

-        Értettem Főnök! – pattant fel az ágyról, amin eddig ült, majd nevetve szalutált, és újra megölelt.

A búcsúnkat halk kopogás zavarta meg. Az ajtó felé kaptuk a fejünket, amin a nevelőnk, Amy lépett be.

-        Lányok. – biccentett felénk. - Bella, most érkezett meg a Grier házaspár. Lent várnak rád. Gyere, lekísérlek.

-        Oké. – felálltam az ágyról, és még egyszer szorosan megöleltem Oliviát. –Vigyázz magadra Liv! – mondtam, majd elléptem mellőle és a táskámmal a kezemben elindultam az ajtó felé.

A lefelé vezető úton végig azon kattogott az agyam, hogy vajon milyen lesz velük élni. Hiszen nekik is meg van a saját családjuk, betolakodónak érzem magam. Az örökbefogadóimmal már rengeteg alkalommal találkoztam, és párszor elhozták magukkal a fiukat, Nasht is. Nagyon rendes emberek, és igazán szimpatikusak. Sokszor kérdeztem tőlük, hogy miért is engem választottak, mire csak annyit mondtak, hogy „Nem ez a fontos, hanem az, hogy mostantól egy család leszünk.". Egy család. Mikor a szüleim meghaltak teljesen összetörtem. Nem tudtam mit is kezdhetnék az életemmel. Egyedül voltam. Miután ide, az árvaházba kerültem minden megváltozott. Új barátokat szereztem, akik mindennél többet jelentenek számomra. Az itt töltött idő alatt még nem gondoltam bele milyen is lesz egyszer elhagyni ezt a helyet. Tisztában voltam azzal, hogy egy 17 éves lánynak nincs sok esélye arra, hogy adoptálják. Hát tévedtem. Körülbelül 1 hónapja tudtam meg, hogy egy házaspár „igényt tart" rám. Mikor először találkoztunk kissé feszélyezve éreztem magam. Nem sokat beszéltem hozzájuk, csak szűkszavúan válaszoltam a kérdéseikre. Meséltek a gyerekeikről, a leendő testvéreimről is. A legidősebb fiuk, Will már nem lakik a családdal. A sorban következő fiú, Nash, aki velem egy idős. Majd Hayes, aki nálam 3 évvel fiatalabb, és végül a kicsi Skylynn, aki még csak 5 éves. Rengeteg képet mutattak róluk, és annyi történetet meséltek, hogy már szinte olyan, mintha ismerném őket.

Leértünk a váróterembe. A gyomrom görcsberándult amint megláttam Őket. Lassan kezdtem feléjük sétálni, az eddigi magabiztosságomnak lőttek. Féltem attól, hogy újra egyedül maradok.  Vagy esetleg egy hatalmas csalódás leszek a számukra, és amint lehet eldobnak maguktól. Már majdnem odaértem hozzájuk amikor Elizabeth rám nézett. Hatalmas mosoly jelent meg az arcán, majd felállt, odasietett hozzám és szoros ölelésbe vont. Miután elengedett John is követte a példáját, majd elindultunk az otthonunk felé.