Forever With You - Cameron Dallas Fanfiction [BEFEJEZETT]

26.fejezet

                 

A fejemet hasogató fejfájásra ébredtem. Gépek hangosan csipogtak mellettem, és éreztem, hogy valaki a kezemet fogja. Szinte azonnal tudtam, hogy egy kórházban vagyok. Próbáltam kinyitni a szememet, de minden próbálkozásom kudarcba fulladt. Egyszerűen nem tudtam megmozdulni. Kezdtem egyre jobban pánikba esni. Mi van, ha soha többé nem leszek képes mozogni? Vagy egyáltalán kinyitni a szememet. Ebbe bele se merek gondolni.

Nem tudom pontosan megmondani mennyi idő telhetett el, mert az időérzékem most egyáltalán nem működött. Viszont abban már biztos voltam, hogy a kezemet Cameron fogja. Sokszor közelebb hajolt hozzám és csak egy óvatos puszit adott vagy a homlokomra, vagy a kézfejemre, és rengetegszer beszélt hozzám. Pont úgy, ahogy most is.

-          Hercegnő, annyira sajnálom. – kezdte olyan szomorú hangon, amibe az én szívem is belesajdult. – Sosem akartam, hogy bajod essen, főleg nem úgy, hogy az valamilyen szinten az én hibám. – erősebben szorította a kezemet. –Te is tudod, hogy nem vagyok a szavak embere, szóval most sem fogok csalódást okozni. – itt egy picit elnevette magát. – Az orvos tegnap azt mondta, hogy ha beszélek hozzád, akkor valószínűbb, hogy felébredsz. De még azt is mondta, hogy a kómába esett emberek többsége mindent hall, amit mondanak nekik. Szóval remélem, hogy te is ezek az emberek közé tartozol. Csak annyit kérek, hogy ha hallasz, vagy egy kicsit is érzékelsz engem, akkor adj valami jelet, hogy tudjak erről. Lassan két napja fekszel mozdulatlanul ezzel szaros kötéssel a fejeden. Nekem ez a két nap életem legnehezebb két napja volt, elhiheted nekem. Szóval Hercegnő. Vegyél erőt magadon, és gyere vissza a családodhoz, a barátaidhoz. De legfőképpen... hozzám. – a végét suttogta, és biztos voltam benne, hogy a könnyeivel is küszködnie kellett.

Minden erőmmel azon voltam, hogy valamilyen jelet adjak neki, de hiába. Próbáltam az egyik ujjamat megmozdítani, de semmi. És ahogy egyre jobban próbálkoztam, a fejem annál jobban lüktetett. Mitől fájhat ennyire? Csak arra emlékszem, hogy Jake leütött, majd teljes képszakadás. Egy ütés miatt még nem eshet az ember kómába, nem? De akkor mit is keresek én itt? Valahogy nem állt össze a kép. A nagy gondolkodás közepette ajtónyitódás hangjára lettem figyelmes, majd egy ismeretlen hang megszólalt.

-          Cameron, kérlek, menj ki a váróba egy tíz percre. – kérte egy kedves női hang. – Szeretném megvizsgálni a barátnődet. És már amúgy is enned kéne valamit.

-           Nem maradhatok bent közben?

-          Sajnos ez nem lehetséges. Menj, és egyél valamit, a többiek a váróban vannak. Most már igazán beengedhetnél mást is hozzá, mindenki nagyon aggódik érte.

-          Rendben. – sóhajtott nagyot Cam. – Nemsokára visszajövök Hercegnő, rendben? Addig próbálj meg felébredni... a kedvemért. – intézte nekem az utolsó szavakat és megpuszilta a kezemet, majd a hangokból ítélve elhagyta a szobát.

A nővér fogalmam sincs, hogy mit csinált, de a fejfájásom hirtelen abbamaradt. Még egy kicsit lüktetett, de már egész elviselhető lett. Valahogy már nem is éreztem annyira kábának magamat, és egyre jobban kezdtem érezni a testem minden egyes porcikáját. Tettem egy próbát, és megmozdítottam a mutatóujjamat. Annyira boldog lettem ettől a kis mozdulattól, hogy azt nem lehet kifejezni. Éreztem, hogy a szívem egyre hevesebben ver, és a gépek is gyorsabban csipogtak. A nővér ekkor megfogta a kezemet, majd egy picit elnevette magát.

-          Jól van Kislány! Csak lassan. Nem szabad felizgatnod magad, mert az csak rontana az állapotodon. Szépen lassan, mint már mondtam. – nyugtatgatott kedvesen. – Gyerünk Bella, már két napja várnak rád a rokonok. Csak nyisd ki a szemedet. Tudod, szépen, lassan.