Forever With You - Cameron Dallas Fanfiction [BEFEJEZETT]

31.fejezet

                 

Az ebédlőben mindenki csendben várta, hogy mit fogok mondani. Iszonyatosan kellemetlenül éreztem magam Cameron jelenléte miatt, de erőt kell vennem magamon, hogy válaszoljak egy egyszerű kérdésre.

-          Még semmi sem biztos, beszélnem kell Sarah-val, és ha Ő beleegyezik, akkor Londonba utazom vele. – mondtam a pizza szeletemről fel sem nézve.

-          Miért akarsz egyáltalán elutazni?

-          Szükségem van egy kis kikapcsolódásra.

-          És erre ez a legjobb megoldás? – hökkent meg. – Hogy elmész egy idegennel?

-          Ő a nagynéném! – mondtam kicsit hangosabban a kelleténél. – Rosszul álltam a vele kapcsolatos dolgokhoz az elején. Most azon vagyok, hogy jóvátegyem.

-          És egyedül akarsz elmenni vele?

-          Nash fejezd már be! – kiabáltam rá, közben pedig felpattantam a székemről. – Igen, elmegyek vele Londonba, és igen egyedül megyek. Ennyi. Nincs mit hozzáfűznöm ehhez. – mondtam, majd az ajtó felé indultam. – Köszönöm a vacsorát, nagyon finom volt, de jobb lesz, ha lepihenek egy kicsit. Jó éjszakát! – szóltam vissza, mielőtt elléptem volna Nash és Cameron mellett. Az utóbbi egyetlen pillanatra sem vette le rólam a tekintetét, ami csak még inkább frusztrált.

Idegesen trappoltam fel a szobámba, és jó hangosan becsaptam magam mögött az ajtót. Nem tudom, hogy min kaptam fel ennyire a vizet, de most valakit kedvem lett volna leütni. Nem akartam velük foglalkozni. Miért nem lehet megérteni, hogy én csak szeretném az érzéseimet tisztázni, ez minden. De ezt itt nem tudom megtenni, ha Ő is itt van, akkor nem. Gyorsan a telefonom után kaptam, és felhívtam Sarah-t. Elnézést kértem a késői zavarás miatt, majd elhadartam neki, hogy mit szeretnék. Azt mondta, hogy neki bármelyik nap jó, amúgy haza kellett volna utaznia egy kis időre, de semmiképpen nem akart most elmenni, mikor ilyen jól alakul a kapcsolatunk.  Szóval abban egyeztünk meg, hogy Ő lefoglalja a repülőjegyeket, és értesít az utazásról. Mindent megköszöntem, majd letettem a telefont. Szóval, akkor most már minden tisztázva van. Utazom Londonba.

Időközben elmentem fürdeni, és most pizsamában fekszem az ágyamba és egy könyvet olvasok. Valamivel le kell foglalnom magamat, mert különben idegösszeroppanást kapnék a gondolataimtól. Lassan elmúlt éjfél, de én mindig nem tudtam aludni. A könyvet már rég a éjjeliszekrényemre tettem, de a kislámpám gyér fénye bevilágította a szobámat. És az sem segít a helyzetemen, hogy Cameron a mellettem lévő szobában van jelenleg. Mivel holnap – igazából már ma – van a szülinapja Nash itthon akarja tartani egész nap, hogy ne sejtsen semmit sem a meglepetéséből. Ezért inkább itt altatta nálunk. Reggel a fiúk is átjönnek, hogy felköszöntsék, este pedig egy nagyot buliznak majd. Nekem is rengeteg tervem volt erre az estére, hogy mivel lepjem meg Cameron-t, de a történtek után minden az érvényét vesztette. Minél többet gondolok rá, annál rosszabbul érzem magam. És valamiért úgy érzem, hogy a kapcsolatunkat sosem fogom tudni lezárni magamban. Mindig is a részem marad, akár együtt folytatjuk az életünket, akár nem.

Hajnali három környékén meguntam a semmittevést, és inkább lementem a konyhába, hogy igyak egy kis vizet. Lassan lesétáltam az emeletről, próbáltam minél halkabban, nehogy felébresszek valakit. A földszintem baromi sötét volt, ezért aligha sikerült hang nélkül eljutnom a konyhába. Már épp, amikor úgy éreztem, hogy sikeresen elérem az úti célomat, legnagyobb szerencsétlenségemre akadályba ütköztem. Na, de milyen akadályba. Egy kemény mellkasba ütköztem. Gyorsan behunytam a szememet, hiszen már egy aprócska érintés után tudtam, hogy kivel sikerült összefutnom. És miután kuncogni kezdett, már biztossá vált a feltételezésem. Hajnali három órakor itt állok vak sötétben a volt barátommal a konyhánkban. Cam persze nem zavartatta magát, csak állt és engem figyelt.