Forever With You - Cameron Dallas Fanfiction [BEFEJEZETT]

27.fejezet

Sarah belépett a szobába, majd becsukta maga után az ajtót. Felénk fordult és szomorúan nézett rám. Valahogy nem bírtam állni a tekintetét, ezért Cameron felé fordultam.

-          Hoznál nekem egy kis vizet? Teljesen kiszáradt a torkom. – kérdeztem tőle, mire csak bólintott, megpuszilta a homlokomat, és magamra hagyott a nagynénémmel.

Lassan az ágyam mellé lépett, majd helyet foglalt azon a széken, amin eddig Cameron ült. Táskáját az ölébe helyezte és annak a cipzárjával kezdett el babrálni. Ennyire ideges lenne? Mondjuk az eddigi találkozásaink nem voltak valami fényesek, nekem köszönhetően, amit így utólag már bánok.

-          És... hogy érzed magad? – törte meg a csendet.

-          Jól vagyok, köszönöm. –válaszoltam, mire csak bólintott egyet.

-          Figyelj, tudom, hogy a kettőnk kapcsolata nem alakult eddig a legjobban, és én ezt igazán sajnálom. De nem szeretném, ha utálnál engem.

-          Sarah, én nem utálom. Én csak... - akadtam el egy pillanatra, majd egy mély levegőt vettem és folytattam. – Kiakadtam. Nem viseltem jól a szüleim halálát, és nem is tudom, hogy ezt lehet-e egyáltalán. Ők voltak az életemben a biztos pont, azok, akik mindig velem lesznek, és mellettem állnak. – miközben róluk beszéltem könnyek gyűltek a szemembe.  – De aztán egyik pillanatról a másikra már nem voltak mellettem. Teljesen egyedül maradtam, amíg az új családomhoz nem kerültem. – itt egy nagy könnycsepp le is gördült az arcomon, amit szinte azonnal le is töröltem onnan. – Sajnálom, hogy olyan gorombán viselkedtem. Csak megrémített az egész helyzet. Főleg, amikor azt mondta, hogy el akar vinni magával.

-          Azt nem úgy gondoltam. – mondta kétségbeesve. – Csak rosszul fejeztem ki magamat. Sosem tennék olyat, amit te nem akarsz. Csak... szeretnélek jobban megismerni.

-          Rendben. – nyögtem ki egy kis idő múlva.

-          Tényleg? – meglepettségét nem tudta elrejteni, és ha jobban megnéztem a szemeit, mintha könnyektől csillogtak volna.

-          Igen. – bólintottam. – Szeretnék egy esélyt adni ennek az egésznek.

-          Köszönöm. – mosolyodott el, majd megtörölte a szemeit egy papír zsebkendővel. -  Megölelhetlek? – kérdezte félénken, mire ismét csak bólintottam.

Felállt a székről, majd mellém sétált és óvatosan átölelt. Örültem, hogy sikerült megbeszélnünk a dolgokat. Még tartott az ölelésünk, amikor Nash rontott be az ajtón – nyomában Elizabeth-el és John-nal- , mire Sarah ijedten hátrált tőlem.

-          Bella! – kiáltott fel. – Jézusom! A frászt hoztad rám. – mondta szemrehányóan, majd mellém sietett és szoros ölelésbe vont. – Jól vagy? – kérdezte, miután eltolt magától, de kezeit még mindig a vállaimon tartotta, és furcsán méregetett.

-          Minden a legnagyobb rendben. – mosolyogtam rá, amit meglepetésemre nem viszonzott.

Ezután persze jött a kioktatás, hogy  mennyire felelőtlen vagyok, és persze az ilyesmik. Elizabeth is csatlakozott fiához, miután Ő és John is meggyőződtek arról, hogy nincs komolyabb bajom. Nash csak mondta és mondta a magáét, amit a végén már meguntam, és a lehető leghatásosabb módszerrel hallgattattam el.

-          Nash, szétmegy a fejem. Nem maradnál egy kicsit csendben? – kérdeztem túljátszva a szerepemet, mire a fiú ijedt képet vágott.

-          Mennyire fáj? – kezdett el aggodalmaskodni. – Hívjak orvost?

-          Dehogy is, nem kell. – vágtam rá hirtelen. – Csak egy kis csendre van szükségem, szóval fogd be egy picit a szádat. – mosolyogtam, mire Sarah elnevette magát. A nagynéném felé fordultam, és rámosolyogtam. Nash kérdőn nézett a nőre, mivel Ők ketten még nem ismerik egymást. – Nash, Ő itt a nagynéném. Sarah, Ő pedig a bátyám, Nash. – mutattam be Őket egymásnak.