Forever With You - Cameron Dallas Fanfiction [BEFEJEZETT]

Epilógus

*6 évvel később*
Idegességemben fel-alá járkáltam a nappaliban.

- Befejeznéd végre? – kérdezte harmadszor Lara, aki az egyik kanapén ült.

- Lara, ideges vagyok. – mondtam neki remegő hangon. – Mi van, ha nem fog örülni neki?

- Úgy ismered, mint aki nem örülne egy ilyen jó hírnek?

- Jó, igaz. – bólintottam. – De hiszen csak fél év telt el az esküvőnk óta, mi van, ha túl korainak tartja?

- Hosszú ideje ismerem már Cameron-t. Örülni fog, hidd el.

- Nem merem elmondani neki. – sóhajtottam, és leültem a Larával szembe lévő fotelbe. – Lassan másfél hónapja próbálkozok, de mindig inába száll a bátorságom.

- Voltál már orvosnál?

- Igen, két napja. – mosolyodtam el, amint visszagondoltam az orvosnál töltött pillanatokra.

- Minél hamarabb mondd el neki. Szerintem Ő is szeretné tudni, hogy egy kis Dallas növekszik a pocakodba.

Még mindig mosolyogva bólintottam. Egy kicsit még beszélgettünk, de Larának haza kellett indulnia, mert pici Nash nagyon nyűgös volt ma délután. Miután egyedül maradtam a házban, gondoltam, hogy nekikezdek a vacsora készítésének, hogy végezzek, mire Cameron hazaér. Lassan három éve élünk együtt a közös házunkban. Amikor felvetette az ötletet, egy kicsit meglepődtem, de persze boldogan igent mondtam az ajánlatára. Ezután körülbelül két hónap alatt mindent sikerült elrendeznünk az új házzal kapcsolatban – ami nem messze van Elizabeth-ék házától – és már be is költözhettünk. Rá egy évre pedig Cameron megkérte a kezemet. Még most is beleborzongok, ha visszaemlékszem arra a csodálatos tengerparti délutánra, Bora Borán. A nap már alig volt fent az égen, a partot a fáklyák lángja világította meg. Cam és én egy kis pléden feküdtünk egymás karjában, és az előttünk lévő messzeséget kémleltük. Ekkor utaztunk el először kettesben valahova. Egyszer csak felpattant mellőlem, és megkért, hogy üljek fel. Nem értettem, hogy mit akarhat, viszont amikor fél térdre ereszkedett előttem, és a zsebéből előhúzta az ékszeres dobozt, sokkot kaptam. És amikor elkezdett beszélni, és szebbnél szebb dolgokat mondott, majd a végén feltette a nagy kérdést, már nem tudtam az érzelmeimnek parancsolni. A könnyeim megállás nélkül potyogtam, míg én folyamatosan bólogattam, és azt hajtogattam, hogy „igen, igen, igen". Így történt hát öt év járás után jegygyűrű került az ujjamra. Fél évvel ezelőtt, pedig végre kimondtuk a boldogító igent. A családban voltak, akik azt mondták, hogy halasszuk még egy kicsit az esküvőt, de szerintünk már pontosan itt volt az ideje. Én idén töltöm a huszonhármat, míg Cameron a huszonhatot. Nem akartuk tovább húzni. Kicsivel több, mint másfél hónapja kezdtem tapasztalni kisebb rosszulléteket. Eleinte nem is foglalkoztam vele, de Lara unszolására megcsináltam egy terhességi tesztet. Persze én teljesen biztos voltam benne, hogy nem lehetek terhes, ezért valamilyen szinten feleslegesnek tartottam ezt az egész hercehurcát. Lara meg folyamatosan azt hajtogatta, hogy Ő is így volt ezzel, mikor terhes volt az én imádnivaló keresztfiammal, Nash-sel. Lara és Nash tavaly tartották meg az esküvőjüket, de Lara akkor már terhes volt. Mit ne mondjak, nem kapkodták el. Ők egy kicsivel messzebb lévő városba költöztek, de az út autóval nem telik fél órába sem. És persze amikor megláttam, hogy a teszt pozitív lett, majdnem elájultam. A biztonság kedvéért megcsináltam még két darabot, de mindkettő ugyanazt mutatta. Eleinte nagyon féltem ettől az egésztől. Nemrégiben indult be a karrierem, és nem tudom, hogy mennyi időt tudnék szakítani a gyereknevelésre. Ezt nem úgy értem, hogy fontosabb a munkám, mint a saját gyermekem, mert ez egyáltalán nem így van. Inkább volt bennem egy kis félelem emiatt. Mi van akkor, ha nem vagyok elég érett egy gyerekhez. Jó, persze, ott van az élő példa előttem. Nash és Lara mindketten huszonkettő évesek voltak, amikor a pici Nash született, és mindketten igen hamar belerázódtak a gyereknevelésbe. A családban még senki sem tud a terhességemről, csak Lara. Aki másfél hónapja csak azt hajtogatja, hogy mondjam már el végre a családomnak. De én sosem mertem. Két napja kellett először mennem az orvoshoz, mivel most járok a tizedik hétben. Nem akartam túl korán menni, nehogy valami baja legyen a picinek. A doki persze megnyugtatott, hogy minden a legnagyobb rendben a babával, és hogy legközelebb az apukát is hozzam magammal. Szóval most ott tartok, hogy valahogy be kell avatnom Cameron-t is ebbe a babás ügybe.