Három óra {Larry Stylinson}

1.

Louis

-Hiányoznak a barátaid? - érkezett a megszokott kérdés. Dr. Payne, a kezelőorvosom minden alkalommal felhozza az egyik gyenge pontom. Félrenéztem, az ujjaimmal malmoztam az ölemben és kelletlenül felsóhajtottam.

-Mindig - válaszoltam. 

Fél éve, hogy Dianát és Theot kiengedték az intézetből. Magam sem tudtam miért, de örültem neki, hiszen végre szabadok lehettek. Ugyanakkor mérhetetlen szomorúsággal töltött el, hogy még csak el se búcsúztak tőlem. Egy szó nélkül itt hagytak, és azóta nem is látogattak meg. Akkor nagyon magamba fordultam, de az orvos csodatévő gyógyszereinek hála, sikerült olyan állapotba kerülnöm, hogy ne tudjak a külvilágról. És bár ez veszélyes volt, a drogommá vált. A kezelések is elmaradtak, így dr. Payne megvonta tőlem a boldogságom fontosságát. 

-Mire gondolsz? - köszörülte meg a torkát, miközben előredőlt a székében.

-Maga mire gondol? - kérdeztem vissza flegmán. 

-Megint gyerekes leszel? - oldalra billentette a fejét és kérdőn meredt rám. Felhúztam a vállaimat, mindenhová néztem, csak a szemébe nem. Gyűlöltem a sajnálkozó, segítséget nyújtó tekintetet. Nem volt szükségem rá.

-Engem csak érdekel, hogy mire gondol - ráncoltam a homlokom, ártatlanságot tettetve.
Frászt sem érdekli, hogy mi folyik egy orvos fejében, egyébként. 

-Rendben. Nos, én rád gondolok. Próbálom kitalálni, hogy mi történik ott bent - mutatott a fejemre, mire a szemeimet forgatva tártam szét a karjaimat.

-Mi nem jöhetünk össze, sajnálom! - értetlenül pislogott felém. -Nem az esetem - tettem hozzá mellékesen.

-És az anyukád? 

-Mi van vele? - szűkítettem össze a szemeimet, úgy néztem a fehér köpenyére.

-Tudod, küldött neked egy levelet - feszülten vártam a következő lépését, azonban ő nem mozdult. -El akarod olvasni?

-Nem érdekel - vontam meg a vállam. Ó, pedig mennyire égetett a kíváncsiság. Talán anya leírta néhány levelében, hogy miért hozott ide, de én túl makacs voltam és elutasítottam a közeledését. 

-Azt mondta, hiányzol az osztálytársaidnak - amint kiejtette a szavakat, szinte megdermedtem. Az emlékek megrohamoztak, az ismerős láncok körbeölelték a testem. Mindig ez történik, és én túl kevés vagyok ahhoz, hogy megállítsam.

" -Louis, ébren vagy már? - kiáltotta anyu türelmetlenül dobbantva a lépcsőn. Morgolódva húztam a fejemre a párnát, azt kívántam, bárcsak megfulladnék a becsomagolt tolláradattól. 
-Louis!

-Hagyj békén! - ordítottam teli torokból, de még így is elcsuklott a hangom. 

-Mi a baj? - megéreztem, ahogy besüpped mellettem az ágy és lágy érintés szalad végig a vállamon. Valahogy nem tudott megnyugtatni. 

-Mégsem akarom ezt, anya. Miért nem lehetek egyszerűen csak magántanuló? - kérdeztem elnyomott hangon. 

-Már megint itt tartunk...? - sóhajtotta. Elege van már belőlem, tudom jól, hiszen minden nap érezteti velem valamilyen módon. Talán megérthetném, mert nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan ő szerette volna.

Az általa kijelölt álomiskolában nem éreztem jól magam, bántottak az osztálytársaim, mert más vagyok. Két évig szenvedtem, elviseltem az összes zúzódást a testemen, az összes beszólást, és hagytam, hogy a porba tiporják az önbecsülésem, a lelkemmel együtt. Sosem voltak barátaim. Mindenki elkerült, mert más vagyok.
Mindenki utált, mert más vagyok.
És volt, aki átnézett rajtam, mikor segítségért könyörögtem. Miért? 
Mert más vagyok.

-Nem tudok bemenni - suttogtam. A szemeimet elfutották a könnyek és felhúztam a lábaimat, átkaroltam őket a karjaimmal és hagytam, hogy anya elvegye az arcomról a párnát.

-Azt hittem, ezen már túl jutottunk - szomorúan simította hátra a túl hosszú frufrum. Meghagytam, hogy eltakarja a szemem és ne lássak jóformán semmit. Nem akartam elveszni az utálkozó pillantások tengerében.

-Meg fogok halni - nyögtem fájdalmasan. A fejét ingatta és átfogta vékony csuklóimat. 

-Túl fogod élni. Mert erős vagy. Bemész és szerzel barátokat, rendben? - kérdezte halkan, két ujjával végigsimítva a nemrég gyógyult sebeken. Nagyot nyeltem és kitartóan álltam a tekintetét.

-Rendben - bólintottam. "

-Louis! - a szemeim tágra nyíltak, zilálva néztem körbe dr. Payne irodájában. Amikor felfogtam, hogy hol vagyok, hosszasan fújtam ki a levegőt és a térdeimre szegezve a szemeimet, féloldalról figyeltem a mellettem guggoló orvosomat. 

-Jól vagyok - mondtam. 

-Minden alkalommal ugyanaz történik. Miért nem beszélsz róla? - óvatosan felállt, majd a mappáját a fiókjába ejtette és valamit kivett a hosszú köpeny zsebéből. 

-Csak rám tartozik - feleltem rekedten. Elégedetlenül biccentett egyet, majd egy kézzel átfogta a karomat.

-Elmegyünk ebédelni, utána kapsz egy kis nyugtatót. Ez így megfelel? 

-De háromkor... - kezdtem, mikor kinyitotta előttünk az ajtót.

-Addigra minden bizonnyal fel fogsz ébredni. Ne aggódj - pár szóval képes volt megnyugtatni. Sosem hagynám ki a délutáni szabadidőt. Szükségem van a friss levegőre. A folyosón kopogó lépteink beivódtak a fülembe, néha éjszakánként ugyanezeket a hangokat hallom. Kísértettek, mint a szellemek. Vagy, mint az emlékek. 

Az étkezőbe érve, már több ember a rendbe tett asztaloknál ült. Néhányuk mellett ott volt az orvosa és árgus szemekkel figyelte minden mozdulatukat, de voltak, akik magányosan ültek a tálcájuk felett. Leginkább az iskolai menzához tudnám hasonlítani ezt a helyet, csak itt nincs akkora zsivaj, senki nem nevetgél vagy beszélget. 

-Szeretnél Niall mellé ülni? - tekintetemmel megkerestem a dr. Payne által emlegetett fiút. Egyedül volt a sarokban, az asztal legszélén. Előre görnyedve falatozott, egyszer se nézett fel a tányérból. 

-Nem - ráztam meg a fejem. -Azt hiszem, most nincs jól.

Dr. Payne bólintott, majd kikérte az ebédem és helyet foglalt velem a bejárat melletti asztalnál. 

Niall, a szőke srác, akivel valamilyen szinten jóba vagyok. Úgy értem, neki sincs semmi baja igazából, csak fél a víztől. Pontosítok; halálosan retteg bármiféle folyadéktól. Szegényt mindig én vigasztalom, miután az ápolók, akarata ellenére is megfürdetik őt. Van, amikor nem járnak szerencsével és csak végső esetben használnak erős nyugtatót. De azt hiszem, Niall már hetek óta nem érintkezett vízzel, és ez nem csak a koszos arcáról süt le, hanem a grimaszáról, amit akkor ejt meg, mikor különböző mozdulatokat tesz. Látszik rajta, hogy őt is zavarja. 

-Mikor viszik el? - kérdeztem szinte hangtalanul. Dr. Payne abba az irányba vezette a tekintetét, amerre én meredtem, és elgondolkodva könyökölt az asztallapra.

-Talán ma délután. Miért? 

-Ha nagyon rosszul lesz, odajöhet a padomhoz - haraptam bele az íztelen szendvicsbe. Mondhatjuk, hogy már megszoktam. Legalább nem kong a hasam az ürességtől, hiszen ez is valami.

-Ez kedves tőled, Louis - mosolyodott el az orvos, dicsérete csupán egy semmitmondó vállrántást váltott ki belőlem. Természetes, hogy segítek az egyetlen normális emberen -rajtam kívül. 

A szobámba vezetett az ebéd után és két tablettát tett a párnámra, míg az étkezőből hozott poharat a kezében tartotta. Egy szó nélkül lenyeltem a gyógyszereket és, hogy ne akadjanak meg a torkomon, hálásan fogadtam el a tiszta vizet is. A durva anyagú takarót arrébb rugdaltam, és a fallal szembefordulva feküdtem el a matracon. A hatás hamar érkezett, és mielőtt a tudatlanság világába cseppentem volna még hallottam, ahogy kattan a zár.